Kevés zenekarnak alacsonyabb a trúságindexe, mint a jelenlegi In Flames-nek, és ez tulajdonképpen abszolút érthető: ahogy a boroskólát vagy a bónusz szuperhősfigurás happy meal menüt, úgy a svédek ragadós metálslágereit sem muszáj szeretni, főleg egy bizonyos életkoron felül. Nekem viszont szinte minden daluk kipiszkálhatatlan fülzsírként ragad a hallójárataimba azonnal, és ez egyformán igaz a régebbi és újabb lemezekre. Egy szar lemezük volt csak, a Soundtrack to your Escape, arról viszont szerintem a zenekar tagjain kívül nincs ember, aki egy kurva dallamot is fel tudna idézni, nem is értem, hogy sikerült ilyen fost összehozni. De nem baj, egy még belefér, pláne hogy a Come Clarity megint 100%-os slágermetál, én kurva sokszor meghallgattam és máig előfordul, hogy előveszem.
Másrészt tudatosították, hogy ebben a stílusban pöcsölés, technikázás, művészkedés helyett szégyentelenül ragadós strici boroskólás-csuklószorítós megaslágereket kell írni, gyakorlatilag teremtettek egy trendet amit tízmillió érdektelenebbnél érdektelenebb zenekar nyúl világszerte, és sosem adták ki ugyanazt a lemezt kétszer, szóval szerintem az innovációt is ki lehet pipálni azért.
Aztán van még egy gyakori vád a zenekarral szemben, mégpedig az, hogy eladták magukat, elárulták a metált és így tovább. Nos, valójában a zene lényege - azaz a boroskólás slágeresség - mit sem változott az évek során, a produkció súlypontja ugyanúgy a némi jól elhelyezett érzékeny-de-azért-májerséggel leöntött instant höjjhöjjözős dúdolhatóság környékén helyezkedik el, mint annak idején - az, hogy régebben inkább diktálták a trendet, manapság inkább követik (ennek megfelelően növekszik az érzékeny-de-azért-májerség és az ehhez köthető, sokak szerint tragikus tiszta énekes részek aránya) inkább csak a kreativitás csökkenésével, mintsem valamiféle tragikus szellemi értékvesztéssel magyarázható.
Na itt valahol van a kutya elásva: ezek a dörzsölt svédek tudják, hogy nem attól lesznek kurva jó fejek, hogy szembefésült hajú dzsigolóként azért okoskodni is akarnak, nem alkímiáról, földtörténeti korokról meg fasztudja miről írogatják a szövegeiket, hanem így negyven felé közeledve egyre inkább elmennek a tinédzserproblémák felé, afelé, ami konkrétan érdekli is a tizenéves picsákat, amire konkrétan pogózhatnak is a szakközepes rockerek. Szóval tudják, mit csinálnak. És ez így jó, így helyes, pláne hogy még ilyen megcsappant kreativitással is sokkal egyénibb, felismerhetőbb a hangzásuk, mint az őket fikázók által sokszor istenített túlértékelt metálkór brigádok 99%-ának. Én a magam részéről még Anders Fridén kissé elbaszott, de legalább karakteres nyöszörgését is szívesebben hallgatom, mint a nagyrészt amerikai kópiákban hallható sablon rágógumipunk tiszta énekhangot. Szóval mindezek után beláthatjuk, tízpontos popmetál-produkcióról beszélhetünk az In Flames esetében.
Ezzel az új lemezzel tehát csakis egy a baj: nem jó, nem emlékezetes, nem ragad eléggé a dalok nagy része. Eleve rossz ómen, hogy a bevezető The Mirror's Truth kislemezről pont a leggyengébb dal került fel az albumra nyitódalként, és a többi szerzemény sem igazán ütős. Annyira nem szarok, mint a citromdíjas Soundtrack lemez dalai, viszont az előző albumon (a korábbiakról nem is beszélve) hallhatóknál sokkal gyengébbek: el lehet őket hallgatni, de minek. Néhány refrénnél gyerekkorom, a 90-es évek kultikus gagyidiszkó vonala is beugrik, és ezzel együtt az is, hogy azoknak a daloknak a szerzői talán nem véletlenül nem gondoltak arra, hogy műmájer hörgésre és metálriffekre is szükség volna ezekhez a dallamokhoz. Az egyetlen slágernóta, ami hozza az elvárásokat, talán az I'm The Highway, ezen szerzemény hallgatásakor szinte látom, ahogy magabiztos mosollyal, jointtal a szájban szopatják a hosszú, tömött sorokban gyülekező boroskólás tinédzsereket és metálkóros buzikat, és igen, közöttük látom magamat is.
Egy meglepő is van azért a dalok között, a The Chosen Pessimist egy nyolcperces modern atmoszférikus rockdal, az újkori Paradise Lost és a Deftones stílusában. Ilyet még korábban nem hallottunk tőlük, és teljesen jó is, én elég sokszor meghallgattam és teljes mellszélességgel vállalom. Összességében azonban egy, a korábban írtak ellenére egyre irrelevánsabb zenekar irreleváns lemezéről beszélhetünk, amely a szólókat hiányoló, a "döngölős középtempó", "svédmetalos riffiskola", "thrashes tuka-tuka" kifejezéseket előszerettel halmozó metálkritikusok és a bakancsos-feketepólós, vagy éppen szembefésülthajú-csőnacis ifjúság számára egyaránt kevés lesz. Szerencse, hogy ebben a stílusban viszonylag nagyobb a lehetőség a visszatérésre, könnyen lehet, hogy legközelebb ragadósabb refréneket sikerül írni, és akkor megint beszopom, amit csinálnak.
