A lélegzetvisszafojtva várt új album megérkezett, ezzel eloszlatva rengeteg kételyt, miszerint vajon szintetizátoros/ambient vagy vérbeli Burzumos blackmetal anyagot fog kiadni a nagyjából egy éve szabadult Vikernes. Az utóbbi nyert olyannyira, hogy itt semmiféle hangulatfestő zene nincs, minden a négerek hangszerével (ezt a megállapítást ő tette pár évvel ezelőtt a gitárra értve) készült, mégpedig egész gyors tempókat használva.

A félperces netre feltett előzetesekből is érezni lehetett, hogy a mondanivaló továbbra is komoly maradt és most az egészet hallva is meg kell állapítani, hogy Varg mestere a pogány népmesék és hiedelmvilág mögé elrejtett jobboldaliság érzékeltetésében. Nekünk viszont csak a zene számít, így hagyjuk is a börtönben eltöltött évei alatt számtalan mulatságos és fájdalmas tettének, kinyilatkoztatásának az idecitálását, akit érdekelnek ezek, keresse fel az igényes hivatalos honlapot: www.burzum.org (Amit, csak hogy teljes legyen a sziklaszilárd (ex-?)fasisztoid emberünkről kialakított kép, oroszok üzemeltetnek.)

Belus, a fehér Isten (vö.: oroszul fehér=белый) hősi diadalmenetét mondja el nekünk 9 tételre szétbontva, váltakozó színvonalon. Az intro apró kérdőjeleket gravírozhat egy true Burzum rajongó homlokára, elég szokatlan ugyanis egy befőttes üvegfedő asztalon pörgését, mint effektet használni, de rövidségét tekintve hamar túljut ezen a hallgató és figyelmesen várja mi fog következni a Belus' Death című számban: közhelyes blackmetal aprítás. Ám hogy ez mennyire igaz vagy sem, talán sosem lehetne igazán eldönteni, hisz a zenekészítéstől hosszú ideig elzárt Vikernes mellett csapatok tucatjai jelentettek meg lemezeket, fő hatásként őt megnevezve. Az így tömegesen megalkotott hasonszőrű zenék tehát elég rossz hatással vannak a Belus megítéléséhez, hisz nehéz az ocsút a búzától elválasztani ma már. Indokoltabb tehát jelen helyzetben, ha a korábbi Burzum albumokhoz viszonyítunk és akkor ki is jön az igazi válasz: ez bizony közhelyes blackmetal aprítás. Saját korábbi riffjeit újrahasznosítva, egy koszos és életlen hangzásba ágyazva eltűnik a vadság és féktelenség örömérzete és marad egy kliséhalmozás néhány csúcsponttal. A ’fiatalabb ősrajongók’ (értsd: akik nem a kezdetektől ismerkedtek meg a diszkográfiával, hanem pár év alatt bepótolva mindet) szemében ez egy mestermű, igazi Vikernes-es kinyilatkoztatás. Pedig józanabbul gondolkodva ez már nem ugyanaz és nem is lenne ezzel semmi, ha a Mester ezt be is vallaná. De az interjúi alapján tisztában van a kult státuszával és elhiteti magáról, hogy ugyanolyan remek dalszerző, mint 14 évvel ezelőtt.

Nehéz nem könnyes szemmel végighallgatni a negyedik számot (Kalmadalthas’ Dance), aminek elkövetőjéről egy életvidám, pajkos mókamester képe sejlik fel inkább, mintsem egy megkeseredett pogány éllovasé. És azt is nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy bár a Nargaroth fennen dicsérte és másolta a Burzumot mindig is, ebben a számban pont egy fordított irányú nyúlás fedezhető fel. Vessük össze a Frühlig számával és egyből keresni kezdjük a szegre akasztott poptarisznyánkat, hogy vidáman kirohanjuk vele a világból, fütyörészve.
Kétséges, hogy valakinek az egész album a kedvence legyen, talán a Hliðskjálfon kívül nem is volt eddig olyan lemeze, ami elejétől a végéig meggyőző lett volna, mindig volt valami gyenge pont, amit át lehetett simán tekerni és amik egyaránt remek hivatkozási alapul szolgáltak a true arcok számára, miszerint nekik pont azok a kedvenceik. Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy a Rundtgåing Av Den Transcendentale Egenhetens Støtte például csak azért jó mert nem történik benne semmi?

Adjunk még neki esélyt ennek ellenére, addig meg dúdolgassuk a „Te egy szar, Te egy kín” (Jeg reiser til…) slágert.