A művészet egyszerű manipuláció. Ám tudjuk jól, a gyermekeknek nagyobb szükségük van példaképre, mint bírálatra s szintén tisztában vagyunk azzal, hogy nincs szükség arra, hogy az ember egy személyben tudjon mindent, de ismernie kell, hol és hogyan tudja bármilyen kérdésre megtalálni a választ. Kérdezni akkor is fontos, ha senki nem felel, viszont a válaszokra oly szomjas ifjú nemzedék segítségére siet országunk talán legtehetségesebb fiatal zenekara. Úgy tanultuk, hogy a tehetség biztosítja a lehetőségeket. Néha viszont úgy tűnik, hogy az erős vágy biztosítja nem csak a lehetőséget, hanem magát a tehetséget is. A legnagyobb művek, mint kritikánk alapjául szolgáló lemez, létrejötténél ott munkál a szeretet és a szenvedély is. A zene egyszerre fejezi ki a szerelmet és az elválást. Egyszóval az életet fejezi ki. Cikkünkben nyíltan kiállunk a zenekar mellett, s felvesszük a harcot a felszín mögé látni képtelen sáskahad ellen.

A szimfónia legyen olyan, mint a világ; mindent öleljen át. A spektrum márpedig megdöbbentően tág, olyannyira, hogy már-már csodával határos, hogy mindez főműsoridőben, ilyen robajló trombitaszóval zeng. Szerintem egy irányzat van: a színvonal, mely ez esetben az első pillanattól az utolsóig kiemelkedően magas. Az önmagukat rutinos zenehallgatóknak szeretettel nevezők érezhetnek bármily haragot is a zenekar iránt, kénytelenek beismerni, a művészet nem önmagától fejlődik; az emberek gondolatai változnak, s velük változik kifejezésük módja is. Vannak festők, akik a Napot sárga folttá alakítják át. És vannak mások, akik Nappá alakítanak át egy sárga foltot.

Gondoljunk át valamit, s ezzel értékeljük is át az Anti Fitness Club jelentőségét: a mű nem annyira a művész, mint inkább azok által él, akik szeretik a művészetet, és azért szeretik, mert keresik az emberséget. Szövegekben tud-e nagyobb értéket közvetíteni az, mint aki a világba ordítja, hogy a gaz nem rossz dolog, apuci. A gazok még csak nem is gazok. Pontosan olyan növények és virágok, mint a nárciszok, meg hasonlók. Joguk van az élethez. Mit szólnál ahhoz, ha beállítana egy teherautó, hogy mérget permetezzen rád, csak azért, mert valaki a fejébe vette, hogy gaznak nevez? A koncepció sokrétűségét jelzi, hogy a következő dalban már azon töprengünk, mi az, ami nem őt juttatja eszembe? Nem nézhetek erre a padlóra anélkül, hogy lábának nyomát ne látnám rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Jelentéktelen férfi és női arcok, a saját arcom mind gúnyosan őrá emlékeztetnek. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett, és én elvesztettem őt. Hol van ez a manapság divatos sátánista rockzene témáitól? A célközönséget össze sem hasonlítanám, hiszen érdemes lemenni a halpiacra, és megnézni a rákokkal teli hordókat. Soha nem kell fedelet tenni rájuk, mert ha az egyik rák megpróbál kimászni, a társai belekapaszkodnak, és visszahúzzák. A rossz társaság is pontosan így hat a gyerekekre. Azonban vigyázzunk, az élményt nem szabad összetéveszteni a merőben érzelmi hangulattal, amelyből hiányzik a megértés törekvése. Az igazi élményben a tudatos megismerés éppen olyan nélkülözhetetlen elem, mint az ösztönös beleérzés. Kérdezzünk csak meg egy idős embert, hogy melyek voltak szerinte a 20. század legfontosabb eseményei. Valószínűleg megemlíti majd a két világháborút, a belső égésű motor feltalálását és talán az információs technológia forradalmi újításait is. Az azonban igen kevéssé valószínű, hogy hozzáteszi: "No, és emelkedett a tengerszint."

Igyekszem a fiammal együtt hallgatni a lemezt, s ekkor rendre eszembe jut, hogy a házasság műalkotás. Következésképpen: a házasság megélése művészet is. A művészet három fő ellensége pedig: az ismétlés, a gépiesség és a szürkeség. S tudjuk, ismétlésről szó nem lehet, a dalok között ugrálva szinte el sem hisszük, hogy ugyanaz a zenekar ugyanazon lemeze szól, a srácok élő hangszereken játszották fel a komplett albumot, s ha az együttesről készült képekről sok minden eszünkbe juthat, csak a szürkeség nem. A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése. A népek legendái isteni eredetűnek tartják. S ahol az emberi megismerés határait érjük, ott a zene még túlmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet. A lemezt hallgatva óhatatlanul is azon töprengünk, hogy benned van minden: virágok, a tűznek fénye, csillagok és énekesmadarak, a nyár illata, nyugalom a virradat előtt. Szeretni fogok veled táncolni, énekelni, olvasni, tervezni, veszekedni. Szeretni foglak civódva és fáradtan, bátran szeretlek félelemben, boldogságban, borzalomban és győzelemben. Szeretni foglak minden évszakban és változásban. Viszont nem vagy enyém, s most gyűl a bánat csak felettem, magam vagyok gyásztól fenyegetetten, magam vagyok sziromnál hervadóbban, magam vagyok elhagyottan. A tagok személye nem kevéssé fontos, hiszen a tanár személye fontosabb, mint az, amit tanít. Hibát ebben sem találhatunk, s jóllehet a banda minden tagja diplomával rendelkezik, ez még semmit nem jelentene, de az interjúkban rendre megemlítik, hogy már 15 éves korukban olvasták és meg is értették Kantot, Hegelt, Nietzschét.

Összegezve a leírtakat, szívből ajánljuk a lemezt minden korosztálynak, zenei és filozófiai mélységekre fogékonyaknak, a kritikusoknak pedig üzenjük, hogy bírálni könnyű, alkotni nehéz. Akinek nincs szíve, az csak a fülével hallgat. A szépség pedig mindenütt ott van, nem rajta múlik, hogy nem látjuk meg.