"Tá-tá ti-ti" - közli az egyik cin, miközben szekvenszeres analóg szintihullám sugdossa a fülébe, ő is itt van ám proggerkedni egy kellemeset. Folytatódik a diskurzus egy darabig, míg beszáll harmadikként a torzított Gibson gitár, jelezvén, mégiscsak egy metálzenekarról van itt szó. Pompásan épülget a dal, újabb pár ütem és a másik gitár is felbukkan egy tipikus Enslaved-témával, hogy megkönnyebbülten konstatálhassuk széles mosollyal szánkon, azt kapjuk, mit vártunk.
A zenekart ifjúkorban a viking metálos, majd nagyjából a Monumension-től kezdődően a 70-es évek progresszív rocknak mondott együtteseinek zenéje által befolyásolt lemezeiért ugyanúgy lehetett szeretni, még a kissé bizonytalanabbul utat kereső Isa is bájos volt a maga módján, de a Vertebrae címre hallgató új lemez első pár hallgatásra eddig nem jellemzően idegen érzéseket váltott ki bennem. Az impozáns borító hatása és az első bekezdésben írtak ugyanis sepercig tartanak csupán. Már a zenészek jó részét foglalkoztató, papíron izgalmasnak tűnő, alibiző Trinarcia bemutatkozó korongjának semmilyensége is intő jelként szolgált pedig, igaz, ott jórészt az elektronikán bukott el a dolog, de a lélektelenség itt még így is letaglózó erejű. Holott a recept nem sokat változott, s talán épp az a mérnöki hozzáállás heréli ki a zenét, ami a már ismert elemek tökéletes kombinációját tűzte ki célul, elterelésképp a biztonság kedvéért némi tessék-lássék módjára a kalapból előhúzott modern elem csatasorba állításával. Hozzá kell tenni gyorsan, a Joe Barresi által előállított hangzás sem hagyja túlzottan lélegezni a zenét, s ajánlom, elő ne jöjjön itt nekem senki a hangkép izgalmasabb voltával, mert ilyesmiről szó nincs, egy plasztikusabb indie sound ráhúzása a zenére még messze nem jelent automatikusan semmilyen csodát.
