2008 tíz legjobb lemeze

Mint minden rendes zenei magazin, mi is kötelességünknek éreztük, hogy összegyűjtsük a tavalyi év 10, számunkra legkedvesebb lemezét. Mivel korábbi kísérleteinket osztatlan siker koronázta, igyekeztünk még mélyebbre süllyedni a mainstream bűzös mocsarába. Hozzáteszem, ez egyáltalán nem zavar minket, sőt, a többi underground zenei magazinnal ellentétben nekünk sikerült eljutni arra a pontra, ahol be merjük vallani önmagunknak, hogy a rossz minőségű, obskúrus zenék méltatása nem több, mint egyszerű arcoskodás.

Opeth - Watershed

Az Opeth nagyon messze van már attól, amikor igazán kedveltük őket. Sőt, mondhatni kiszerettünk belőlük. Az érdekes, hogy még így, kevésbé ihletett pillanataiban is könnyedén lemossák a metál mezőny jó részét, ennek köszönhető, hogy a Watershed szerepel ezen a listán. A Steven Wilson-al eltöltött stúdiózás óta folyamatosan igyekeznek beépíteni a zenéjükbe a 70-es évek prog rock zenéjének velejét. A feladatot sikerült túlteljesíteni, az új anyag sokkal inkább lagymatag prog rock, mint metál, aminek mi egyáltalán nem örülünk. Sajnos ez az egyetlen dolog, amibe bele tudunk kötni.

In Flames - A Sense Of Purpose

Tudjuk, hogy az igaz metálos közönség rég elfelejtette őket, de ennek egyetlen oka a zenekar rajongótábora, amely egyre kevésbé igaz metálos arcokból áll. Az In Flames csodálatos tulajdonsága, hogy zenéjük élvezetes marad úgy is, hogy ballasztként húzza őket vissza a világ legszarabb énekesének vokális teljesítménye. A Sense Of Purpose nem túl bátor lemez, a zenekar igyekezett a korábbiaknál is jobban kicsontozni a dalokat a közérthetőség kedvéért. Ez mindenképp pozitív tulajdonság, ebben a szűkre szabott zenei világban amúgy sincs meg az a mélység és változatosság, ami lehetővé tenné igazán fajsúlyos alkotások elkészítését, tehát a popmetál irány mindenképp jó választás volt.

Satyricon - Age Of Nero

Öröm látni, ahogy a Satyricon kitört a ma már rossz viccé silányult black metal klisékből. A fejlődés teljesen természetes és egyenes vonalú a Volcano óta, most értek el oda, hogy zenéjükből gyakorlatilag teljesen kiölték a black metált, cserébe  van egy valóban érdekes és egyedi, erőteljesen groove-okra épülő, letisztult, messziről felismerhető, skatulyákon túlmutató valamink. A lemeznek egyáltalán nem célja, hogy különösen változatos legyen, sőt, sokszor vélhetően szándékosan monoton, a hangulat és a minőség viszont végig ott van. Üdítő nüansz az imázsváltás, vélhetően Satyrnak is  Rob Halford volt gyermekkorában a metálisten.

Guns N' Roses - Chinese Democracy

13 év után megjelent a lemez, azt hiszem, ennyi elég is ahhoz, hogy felkerüljön erre a listára. Egyébként A+ kategóriás cuccot sikerült alkotni, szinte egyáltalán nem érezni rajta, hogy ennyire nehéz szülés volt. Axl-nak (illetve a többi eredeti tag hiányának) köszönhetően túltengenek a nyálasabb darabok, nekünk azonban így is tetszik. A lemez nem lesz osztatlan kritikai siker, köszönhetően az igazi Guns rajongóknak, akik a Welcome To The Jungle idején töltötték el fiatalságuk legszebb éveit, ezért most, bőven 30 után is azt várják el a Chinese Democracy-tól, hogy megidézze azokat a szép időket. Nem fogja.

Metallica - Death Magnetic

Íme egy zenekar, amely betartotta a szokásos, lemez előtt ismételgetett igéretet - az új lemez valóban kemény és dallamos lett, miközben sikerült visszatérni a zenekar hőskorát jellemző zenei világba. A Death Magnetic nagyjából az, ami a fekete album kellett volna legyen, ezért értelemszerűen minden igazi Metallica rajongót telibetalált (így természetesen minket is). 17 év után először jött nekik össze, hogy a sok buta önmegvalósítás és művészi zenei kalandozás után nagyjából azt tudják mutatni, amiért eddig is szerettük őket. Nagyra értékeljük a teljesítményt, főleg tudva, hogy miután James lemondott mindenféle káros szenvedélyéről, továbbá még mindig egy majom a basszusgitárosuk, a lemezzel kapcsolatos előzetes minőségi elvárások minimálisak voltak.

Slipknot - All Hope Is Gone

Kedvenc bohóczenekarunkban mindig is több volt, mint amit kifelé mutattak. Szerencsére ezzel a lemezzel végre rátaláltak a helyes ösvényre. A borzasztó numetál (sőt, nü metal) és a még borzasztóbb mérges-sátános-halálmetálos kliséket félredobták és egyre inkább kezdenek hasonlítani arra, ami a legjobban áll nekik - kommersz rock/metálzenekar. A lemez fele simán elmehetne Stone Sour-nak is, ezért az átlag Slipknot rajongó bizony csalódott. A stílusváltás valószínüleg pont ezeknek a rajongóknak is köszönhető, végül is milyen felnőtt, 30 év körüli zenész szeretné, ha hallgatóságának háromnegyede frusztrált 15 éves pattanásos kis pöcsökből állna?
További hatalmas pozitívuma a lemeznek a korábbiakhoz képest, hogy a felvételek során a két kütyüs arc és a két perkás valószínüleg végig a pihenőszobában füvezett és csak a színpadkép megőrzése miatt nem rúgták még ki őket a zenekarból.

Warrel Dane - Praises To The War Machine

Csodálatos meglepetés volt idén Warrel Dane szólólemeze. A lemezt felületesen hallgatva mindössze annyi esik le, hogy Jeff Loomis híján ez csupán egy Nevermore Light, jobban odafigyelve azonban észre lehet venni a finomságokat, Peter Wichers-ről pedig kiderült, hogy elképesztően jó dalszerző, sokkal jobb, mint amit a Soilwork alapján gondoltunk róla. Egyébként ez egy teljesen egyszerű kommersz rock/metál lemez, dinamikus kezdéssel, a kötelezően jelenlévő lírai dalokkal és a enyhén nagyívű lezárással. A csúcs a Sisters Of Mercy feldolgozás - itt sikerült egy túlértékelt, alapvetően szar zenekar szintipop dalába életet lehelni. Aki ennél a dalnál sem érzi a boogie-t a lábában, az tényleg menthetetlen.

The haunted - Versus

A Haunted biztosra ment. Zenei világukat már sikeresen kialakították, ezért vélhetően a lemezszerződésük miatt voltak kénytelenek új lemezzel jelentkezni. A zene amúgy pont olyan jó, mint az eddigi lemezeket, a zakkant énekes faszit is öröm hallgatni, csak most elmaradt az állak koppanása. A zseniális The Dead Eye továbbgondolása a lemez, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a korai lemezek nagyon bájos verekedős/szájbarúgós hangulata sajnos már a múlté, úgy látszik, náluk is a korral jár az elpuhulás. Jól áll nekik.

Volbeat - Guitar Gangsters & Cadillac Blood

Nem szeretnénk ennyire kategorikus kijelentéseket tenni, de itt muszáj - jelenleg a Volbeat a legmagasabb kúlság faktorral rendelkező metálzenekar. Elragadó, ahogy vegyítik az amerikai sramlit a metállal, a keverék pedig egyáltalán nem hat idegenül, minden a helyén van. A friss lemezüknél érezhető a szándék, hogy szeretnének szélesebb közönség felé nyitni, így most a fekete album riffjei helyett inkább a negédes dallamok viszik el a számokat. A szűklátókörű rajongókat leszámítva mindenkinek le fog esni, hogy az elpuhulás itt természetes fejlődés, ami egyáltalán nem jelenti a zene minőségének csökkenését, sőt.

Darkthrone - Dark Thrones And Black Flags

A meghatározó black metál zenekarok közül utolsóként szerencsére a Darkthrone is belátta, hogy a kifulladt nekró-sátán-pusztulás hangulatok helyett üdébb zenei vizekre kell evezni. A Dark Thrones And Black Flags-el sikerül a jó ízlés határát végérvényesen átlépni. A Darkthrone eljutott ahhoz a paradoxonhoz, hogy minél szarabb a zenéjük, annál kellemesebb hallgatni. Ez a lemez pedig szerencsére brutálszar, tehát itt a helye ezen a listán.