A 2008-as év zenei termése felemás volt, hiszen rengeteg nagyszerű lemez mellett legalább ugyanannyi csalódást is kénytelenek voltunk elkönyvelni. Régi kedvenceink és friss, feltörekvő tehetségek egyaránt okoztak kellemetlen perceiket új lemezeikkel, ezért az év legjobb lemezei után kötelességünkek éreztük összeállítani ezeknek a csalódást okozó albumoknak a toplistáját is.
Opeth - Watershed
Az általunk nagyra értékelt első 3 lemez után az Opeth legnagyobb újítása volt, hogy megalkották az önelégült homoerotikus metált, amelyet rajongóik csak a muzikalitás csúcsaként emlegettek. Megjegyezzük, ettől függetlenül meglehetősen szórakoztató volt (a zene és a rajongók egyaránt). Sajnos a zenekar a Damnation lemez óta igyekszik kitörni a saját magának kreált skatulyából, méghozzá a lehető legrosszabb irányba. Zenéjük egyre érettebb, megfontoltabb és felnőttebb. A cél érdekében a Watershed-en minimálisra vették a deszmetált, helyette tömény unalmat kapunk. Nem akarunk teljesen elfogultak lenni, mert a lemezen van 10 percnyi kellemes zene, a listánkra a maradék 43 perce miatt került fel.
In Flames - A Sense Of Purpose
Be kell valljuk, In Flames rajongásunk egyetlen oka az, amit a 90-es évek közepén-végén produkáltak. Sajnos, ahogy összes kedvencünknél már megszokhattuk, a népszerűséggel egyenes arányban lett egyre szarabb a zenéjük. Az új lemezük kettős érzelmeket vált ki - egyrészt szánalmas és sikertelen keresgélése annak a soundnak, amelyet út közben hagytak el valahol, másrészt a kínos megfelelni akarás a mai poppiaci trendeknek. Ennek megfelelően a lemez minden ízében popmetál, a rosszabbik fajtából. Béna dalcímek, béna szövegek, primitív dalok, és a bónusz, a 8 perces érzelmes, siránkozós opuszuk. Anders teljesítménye az említett dalban egészen Dani Filth-i mélységekig bukik alá, ha létezne ízlésrendőrség, akkor a csávó már rég életfogytig tartó büntetését töltené egy cellában James LaBrie-vel és Rob Halford-dal.
Satyricon - Age Of Nero
A Satyricon az 1999-es Rebel Extravaganza óta kilépett a komolyan vehető metálzenekarok táborából. (Megjegyzem, a Scorn Torrent-nél szebb lezárása nem is lehetne ennek a szép pályafutásnak). A két lemezen át tartó, erőltetett útkeresésük úgy tűnik, megfeneklett, az Age Of Nero olyan, mint ha az előző lemez felvételei során kukázott témákat kapnánk. Sajnos itt még annyi örömünk sincs, hogy legalább egy fülbemászó slágert kapjunk. Külön kiemelnénk a lemezhez készült első videóklippet, amelyre jellemző, hogy végig ott van a levegőben, hogy Satyr mellé besétál a képbe az indián, a rendőr és a cowboy, majd elkezdik énekelni a YMCA-t.
Guns N' Roses - Chinese Democracy
Izé, most komolyan gondolta bárki, hogy létezhet jó Guns lemez Slash nélkül? Már a 90-es években lehetett tudni, hogy Axl-nél végleg elromlott valami odabent, amikor is bejelentette, hogy a világ legkúlabb gitárosa helyett egy szerencsétlen elmeroggyanttal szeretné folytatni a bandát, aki az ikonná vált cilinder helyett egy KFC-s papírvödröt hord a fején. Sajnos a lemez készítésének költségei miatt elkerülhetetlen volt, hogy a kiadó piacra dobja a lemezt, függetlenül attól, hogy milyen lett. Szar lett. A lemez egyetlen jó tulajdonságát tudjuk kiemelni, ez pedig a gitárhangzás. Nyilvánvalóan több száz hangmérnöki munkaóra kellett ahhoz, hogy ennyire tökéletes legyen minden szempontból, azonban teljesen biztosak vagyunk benne, hogy minden gitáros odaadná az egyik heréjét azért, hogy egyszer így szóljon az ő motyója is.
Metallica - Death Magnetic
James-ék érezhették, hogy még egy olyan buktát nem engedhetnek meg maguknak, mint a St. Anger. Kénytelenek voltak belátni, hogy fő rajongótáboruk kizárólag a 80-as évek Metallicájára kiváncsi, ezért teljesen logikus lépés volt, hogy bármilyen áron, de olyan lemezt kell készíteni, ami ezeknek az embereknek szól. Elkészült. Hallgatása során szinte érezzük az orrunkban a görcsösen megfelelni akarás hónaljszagát (illetve a dobok mögül egy kis seggszagot is, de ez más lapra tartozik). Szintén a St. Anger-nek köszönhető, hogy most igazán villantani akartak a hangzással, ez annyira jól sikerült, hogy a végeredmény gyakorlatilag hallgathatatlan. Sajnos egyetlen fontos dolog hiányzik a lemezről, mégpedig a lélek, így a Metallica 2008-ban nem más, mint a saját maga tribute bandája, akik most a klasszikus dalok játszása helyett megpróbálkoznak egy saját lemezzel.
Slipknot - All Hope Is Gone
A Slipknot elvesztette azt a keveset is, ami eddig bennük volt. Korábban ott volt a fiatalkori frusztráció és bizonyítási vágy, a Vol. 3 óta azonban sajnos egyre inkább kezdik igazi intelligens művészként értékelni magukat. Ugye a legtöbb férfias rockzene halála az, amikor a zenészek érett művészként tekintenek magukra, akiknek fő célja nem a koncert utáni berúgás és a gruppiek megkúrása, hanem az önkifejezés és a gondolatok átadása a hallgatóságnak. Eddig a Slipknot fő dalszerzőinek sikerült kiélniük az összes ilyen vágyukat a Stone Sour-ban, most viszont beszivárgott az anyabanda zenéjébe is a fájdalmas picsogás és a művészkedés, tönkretéve mindazt, ami miatt olyan jó volt mondjuk az Iowa. Biztos út a süllyesztő felé.
Warrel Dane - Praises To The War Machine
Már akkor sem tűnt jó ötletnek ennek a lemeznek az elkészítése, amikor megérkeztek róla az első hírek. Mint tudjuk, a Nevermore zenéjének nagy részét a gitáros írja, ezért várható volt, hogy Warrel Dane szólólemeze zeneileg eléggé el fog távolodni az anyazenekartól. A tipp félig-meddig jött csak be, ugyanis a dalszerzőnek és producernek szerződtetett Peter Wichers feltett szándéka lehetett megalkotni a bonyolult ritmusváltásoktól mentes, hallgatóbarát vasárnap délutáni hangulatú Nevermore light-ot. Ezek dícséretes célok, azonban nyilvánvaló, hogy minél egyszerűbb és befogadhatóbb a zene, annál inkább számít, mennyire jók is a dalok. A lemez ezen a ponton vérzik el, összesen 4 jónak nevezhető dalt sikerült összekalapálni, ráadásul ezek közül kettő feldolgozás. A többi dal többsége tökegyforma, ugyanaz a punnyadt középtempó mindenhol, ha sikerült volna 12, Equilibrium vagy August minőségű alkotást összehozni, akkor nem hogy erre a listára nem került volna fel, de egyenesen év lemeze esélyes lenne a Praises To The War Machine.
The haunted - Versus
A Haunted személyes kedvenc. Az első lemez idején szó nélkül elhittem Peter Dolving-nak, hogy megfejel, ha nem tetszik neki az arcod. A One Kill Wonder-nél is teljesen hihető volt, hogy ez a Marco gyerek fordulásból fogja kirúgni a fogaidat, ha csúnyán nézel rá. Sőt, az igazán érdekes, hogy a komoly stílusváltást hozó The Dead Eye hallgatása során is olyan képek ugrottak be, hogy a korábban visszatért Peter tényleg nagyon feszült, ezért nem csak a saját, de a te ereidet is fel fogja vágni. Az új lemezzel egy nagyon nagy probléma van, hogy semmilyen ehhez hasonló hatást nem vált ki. Sajnos be kell vallani, hogy ez a lemez ebben a formában nem kellett volna, hogy megjelenjen, mert a minimális elvárásokat leszámítva egyszerűen nem elég jó ahhoz képest, amit korábban csináltak.
Volbeat - Guitar Gangsters & Cadillac Blood
Keverni a 60/70-es évek amerikai slágerzenéjét a Metallicával elsőre jó poénnak tűnik, sikerült is kihozniuk egy remek és egy korrekt minőségű lemezt. Na de ahhoz azért vastag arcbőr kell, hogy ugyanerről a gegről szó nélkül lehúzzák a harmadik rókabőrt is. Az új lemez nulla, azaz nulla újdonságot hoz, a szinte kötelezőnek tekinthető slágeresedést és elpuhulást leszámítva. A nemzetközi sikerre való tekintettel türelmetlenül várjuk, melyik itthoni zenekar fogja lenyúlni a jól bevált receptet. Egy saját dalokban egyesíteni Aradszky László-Pokolgép hibridet például kifejezetten érdekesnek találnánk.
Darkthrone - Dark Thrones And Black Flags
A Darkthrone stratégiája hosszú ideje, hogy elkészítik a lehetőségekhez és aktuális stílusukhoz mért legszarabb lemezt, amelyet valamilyen rejtélyes ok miatt rajongóik
tövig beszopnak örömmel méltatnak és hallgatnak. Az előző lemezzel mellényúltak, mert hallgatható, mi több, egyenesen élvezetes anyagot sikerült kiadni, ezért a Dark Thrones And Black Flags-el mindenképp büntetni szerettek volna, ami sikerült is. Egyértelmű, hogy a Darkthrone brand-et leszámítva ez a lemez egy üres lufi. Egyébként értjük ám, hogy ha egy nagy nevű zenekar egy béna iskolai zenekar első demójának színvonalán játszik, az többnyire vicces. Ettől még kín végighallgatni.