Amikor a Blódi Og Andával megismertem a Sólstafírt, hasonlóan reagáltam rá anno, mint pl. a Nattens Madrigal-ra: túl nyers, nagyon brutális, fáj az ember feje tőle. Azóta persze az egyik legjobb black(közeli) albumnak tartom, szívesen hallgatom rendszeresen. Tele van jobbnál-jobb édeskés dallamokkal, valóban elsőre nyersnek ható, de igazából finam szőtt dalszerkezettel. Van hangulata, igazi lendülete, sodrása a daloknak. Az énekhang nem tipikus blackes, hanem valami torokmetszettebb, dühösebb és acsarkodósabb (HC?) károgás. Ez és maga a zene
egy olyan ízt ad a lemeznek, ami rögvest kiemelte (persze csak nálam) az addig megismert egyen (de nem annyira rossz) blackmetal zenék közül. Nem vitték túlzásba a vikingkedést, de próbáltak új elemeket belevinni a zenébe. Így lett egy Pitch In Black számuk az album második felére pakolva, ami egy gótikus, szenvelgős, tiszta éneket is sokat használó kiváló darab lett a sok dara mellett. Minden egyes tételben asonló riffelés uralkodott, de ezt olyan mesterien variálták és építették fel újra meg újra, dalról-dalra, hogy bár nyílvánvaló volt az ismétlődés, mégis pozitív tényként könyvelődött el nálam, mert jó alapanyagból dolgoztak.
Ezután némi tanácstalanság lett úrrá rajtuk, amit jelez a két inkább jammelős Ep, mintsem hozzájuk mérten normális dalokat felvonultató kiadvány. Három évvel a Blódi után nagyot léptek előre. Mind a hangzást komolyabbra vették, vastagabbra, mind a dalok szerkezetét elnyújtották amilyen hosszúra csak lehetett és ráhúztak egy progos borítást majd leöntötték az egészet a melankólia nevű cukormázzal. A blackes él gyakorlatilag a jóval visszafogottabb rikácsban maradt meg egyedül. Bár itt változatosabbnak tűnik az előző lemeznél említett riffelgetés, azért nyugodt szívvel lopkodtak saját maguktól itt is, amivel szintén nincs semmi baj.
Hanem ez az idei Köld, ez valami fenemód lecsiszolt, letisztult lett. PosztHC-s megoldások (már maga a nyitószám egy jóféle Pelican atmoszférával rendelkezik), elsőre könnyedén befogdható grandiózus egoldások, kiherélt durva éneklés. Ha valaki soha nem vagy csak alig hallotta a Blódi-t azonnal a 2009-es év csúcsteljesítményének tekinti majd ezt az albumot. Megy a mélázgatás, a tomboló őserő kommersz ebutítása a kevesebb felrázó és mély hangulatteremtés rovására. Nincs ezekkel sem semmi baj, sőt, a legkedvesebb tétel számomra a Love is The Devil (and I am In Love) ami a legpoposabb, azonnal ható, elsőre rögzülő megadallammal és refrénnel megáldott csoda. Nálam ez egyértelműen év dala lesz egy nem év lemezén. Fanyalgásom teljes mértékben azonos a közhelyszerű "vissza a gyökerekhez! a demó még jó volt!"
felkiáltásokkal, vállalom. Teljesen megértem azokat akik isteníteni fogják a Köld-öt én viszont maradok a korábbi munkásságaiknál valamint ennél az egy szem daluknál, ha nem háttérzenére vágyom egy vidám napon.
Köldetés befejezve.
(rantottbus)
Hozzá kell tegyem, magam sem tudom, csak a tompa (elsősorban gitár)hangzás nem engedi a lemez első két dalát érvényesülni vagy azok valóban olyan fantáziátlan posztmetál elemekből épülnek fel, mint ahogy sokadjára is hangzanak - persze, nyilván, éljenek a primitív, tíz percig ismételt két-három témák, de ha hiányzik az elementáris erő, minek - viszont amondó vagyok, a harmadik számtól már nincs miért fintorogni, minden a helyére kerül. A Necrologue grunge-os (kicsit tán Pink Floyd-os is) kezdése pedig bizarrságával úgy kalauzol a kilátástalanság mélységeibe, hogy közben mosolyra áll a szám. Ki érti ezt? Akárhogyis, az év eddigi egyik legerősebb lemeze, jóllehet januárban annak lenni még nem nehéz.
(1)
