Az alábbi kritikát csak egyféleképpen szabad olvasni: ha az olvasó mindvégig szem előtt tartja, hogy az írója egy amatőr, a metal zene és társműfajaiban járatlan, nem különösebben vájtfülű személy, akinek megállapításai leginkább azon impulzusok gyűjteménye, amelyeket a zene hallgatása során szerzett. Kedvence a blues zene, leginkább az a „klasszikus” vonulat, amit John Lee Hooker képvisel, kedvenc hangszere a szájharmonika. Mindezek tetejébe még hölgy is az illető. Ennyit rólam.
Amikor rantottbus megkért, hogy írjak kritikát egy általa választott albumhoz, azt gondoltam, hogy valami kőkemény zúzós metált fog adni. Ehhez képest igencsak meglepett az Ulver: Perdition City lemeze.
Nem akartam felkészületlenül nekiállni az írásnak, de már az első internetes cikkszó elolvasása után arra jutottam, hogy abba is hagyom a böngészést, mert csak befolyásolnának a szakértői leírások. Így hát csak annyit tudok, hogy az Ulver egy norvég banda, akik a black metal megízlelése után új vizekre eveztek.
Az első gondolatom az első szám hallgatásakor az volt, hogy ez a zene jól beleillene egy tengerparti chill out bár háttérzene kínálatába. Laza zenei alap, lassú ütem, minimális ének, kellemes szaxofonjáték, semmi tolakodás.
Az alap kissé egyhangú, habár kölcsönöz valamilyen „méltóságteljes” vonalat a számoknak. Ami miatt összességében mégsem nevezhető unalmasnak – és ami miatt az album továbbhallgatása után mégis kivettem a chill out bár médiatárából – az az eklektikus hangzás, amit a megszólaló hangszerek és elektronikus, érces dallamok egyvelege ad. Egyes számokon belül olyan éles váltások vannak, hogy nem tudtam eldönteni, még ugyanazt a számot hallgatom, vagy már a következőt. Zaklatott, csapongó.
A szövegre nem is figyeltem, úgy tűnt, hogy az ének másodlagos szerepet tölt be, legalábbis minimális felbukkanása erre utal. Nem is igazán tudtam megállapítani, hogy milyen énekhangú az énekes, mivel inkább sejtelmes, vicces horror-mesélős stílusban ad elő, amiről Michael Jackson Thriller videója jutott eszembe. Az biztos, hogy ez az előadásmód, a kórus kántálása, a „földöntúli” hangok a megfelelő időben és helyen hallgatva atmoszférát teremtenek. Nálam nem működött, de lehet, hogy csak nem hangolódtam rá rendesen.
A legjobban a „Dead City Centres” című szám tetszett, leginkább az a rész, amikor teljesen meglepő módon a már addig is eklektikus zenébe beúszik egy jazz-es hangzás. Egyből a Twin Peaks ugrott be, Dale Cooper ügynök a vörös szobában. Szürreális, remek!
Összességében nekem kicsit túl rideg-fémes, zörejes-futurisztikus ez a hangzás, de mindenképp egyedi, amit a mai kommersz világban az egyik legnagyobb értéknek tartok.
Ezek alapján, a manapság divatos skálás értékelésnek megfelelően nálam egy tízes skálán hetest kap ez az album.
