Idén is beköszöntött szerkesztőségünkbe a nyár. És mint azt Ti már tudjátok, ilyenkor a szokásosnál is agyafúrtabb állapotba váltjuk át önnön valónkat. Ékes bizonyíték erre jevgenyij kollégánk (no comment adalék: a szigeten idén a Placebo-t és a Woven Hand-et tekinti meg) újabb cizellált szösszenete, amit egy bekólázott este után okádott ki elméje álmában: milyen lenne egy metalalbumról szóló lemezkritika, ha a Magyar Nemzetben jelenne meg? Kínjában a ma már kultstátuszú In The Woods... - Omnio lemezét választotta.
Olvassátok szeretettel és fenntartásokkal, egy jégkockával a seggetekben.

Egyesek azt mondják, manapság újból menő a gitár, mi, dörzsölt öreg rókák megértően hümmögünk, ahogy a gyerekek már nem Barbie-ra és G.I. Joe-ra akarnak hasonlítani, inkább úgy festenek, mintha Edgar Allan Poe rémmeséiből léptek volna elő, hogy aztán egy duplacsavarral acid-technóba váltsanak és vissza, miközben az ég mindig ugyanolyan kék, rajta a madarak, az áldott darvak ugyanúgy szállnak, költöznek ősszel a meleget követve és térnek vissza tavasszal, ahogy tették ezt évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt és fogják tenni akkor is, amikor ennek az egésznek itt lenn már nyoma se lesz.  Bizony a sötétebb kiszerelésű műanyag sokszor épp olyan műanyag, mint Britney Spears milliós költségvetésű mosóporreklámjai, vagy Győzike és Kiszel Tünde legújabb élőben közvetített plasztikai műtétje és haláltánca. Szerencsére vannak még zenekarok, akik túllépnek a kétakkordos ordibáláson és az "anyu, két hete nem kaptam zsebpénzt" szintű világrengető dilemmákon, és zenéjükkel valóban értéket közvetítenek, még ha érthető okokból a mai tömegmédia fősodrán kívül is kell keresni őket, mint az elnyűhetetlen Ákos, vagy a három évtizedes múltra büszkén visszatekintő Kormorán. Tehát az érték ma is él, csak meg kell látni azt - más kérdés, hogy sokan egyenesen önként dugják fejüket a pléhrádiók és a buta győziketévék kínálta mérgezett nejlonzacskóba, mikor kívül ott az édes, tiszta levegő...

Na de térjünk a lényegre: akik a keményebb fémzenét, a féktelen, süvöltő gitárokat és dobokat szeretik, azoknak kellemes meglepetést okozhat a norvég In the Woods... zenekar. A stílus progresszív metál - arrafelé így nevezik az olyan csapatokat, akik szövegeikben igyekeznek a haverok-buli-sátán szentháromságnál kicsivel magvasabb témákat boncolgatni, és inspirációért sem a szomszéd néni kifőzött agyvelejéhez fordulnak, hanem mondjuk a legendás Pink Floydhoz.  Első lemezükről jobb nem beszélni: értelmetlen, primitív brutalitás, halálhörgés, durva antizene a hajdanvolt skandináv templomgyújtogató metál hagyományainak megfelelően. (Igen, ilyen is volt, ám mielőtt liberális ismerőseink túlzottan ujjongani kezdenének, a kiváltó okok között olyan eszméket is találunk, amelyektől Gusztos Péter nagyobb sebességgel határolódna el, mint ahogy Michael "Terminátor" Phelps, a Bush-adminisztráció csodafegyvere megússza a száz métert.) Tudjuk persze, ismerjük a csíziót:  a rock and roll minden régit elsöprő hívása, a fiatalság mindent égető tüze, durvaság, féktelenség, vadság, forradalmi düh. Vannak aztán, akik ezen túl tudnak lépni, mint például Ákos, és vannak, akik inkább belehalnak, mint legutóbb szegény Michael Jackson.

Az In the Woods... úgy tűnik, mindent elkövet, hogy a jövőben majd őket is az első kategóriában emlegessük: Omnio című lemezük igazi ízes, kőkemény, ám igényes, összetett fémzenét rejt, amelyet máris bátran oda lehet tenni Ákos keményebb dalai, a Metallica, a Hungarica, vagyis a műfaj krémje mellé. A lemez valóban nem manapság oly divatos semmittudó kontárok, hanem képzett, igényes zenészek komoly, progresszív hangvételű alkotása. Mintha a műfaj legismertebb zenekara, a már-már kultikusnak nevezhető Dream Theater megrészegült volna a végeláthatlan északi fjordok, jégmezők krúdys határtalanságától...  A mi generációnk amikor jó, kemény rock zenét hall, egy másik korra gondol, amikor a gitárszóló hangja helyettünk is beszélt, belépőt jelentett egy másik, szebb, megálmodott világba, a szabadság édes lehelletét. Ma már az áhított szabadság itt van velünk(kicsit savanyú, de a miénk), talán még csak téblábolunk benne, talán nem egészen az a leányálom, amit vártunk, talán az ősz hajszálak a halántékunkon is egyre többen lesznek, de legalább jó látni, hogy vannak, akik számára a dal ugyanaz marad. És mostantól az In the Woods... is közéjük tartozik.