Mayhem - De Hysteriis Dom Sathanas (1994)

de_mysteriis_01Igen, jól látjátok, legfrissebb cikkünkben egy klasszikust elemzünk. Joggal fogalmazódhat meg rögvest mindenkiben a kérdés: Mégis minek? Megnyugtatunk mindenkit, normális körülmények között nem is pazarolnánk rá a szót, mivel azonban eddig sajnos senki nem vette a bátorságot, hogy kifejtse, miért is ez a leggyalázatosabb blekkmetál lemez, így nehéz szívvel, de kénytelenek leszünk megtenni akkor mi. Lássunk is neki!

Kezdjük a legelején. A norvég Mayhem az a zenekar, mely a legtökéletesebben alkalmazta a kultuszteremtés elhomályosító erejét, hiszen nincs az az ember, aki akár egy percig is a zenéjükért szerette volna, esetleg szereti őket, sokkal inkább a körítés, az északi sátáni köntösbe öltöztetett gyerekmesék voltak azok, melyek elhitették a metálosokkal, hogy ez nem olyan gagyi, mint amilyen valójában. Amire a figurák építettek, nem más volt, mint a régi közhely, miszerint megfelelő marketinggel bármit eladhatsz, s a recept tökéletesen be is vált, a hithű blekkerek pedig bírálhatják akármennyire a külsőségekre apelláló popzenei manipulációkat, ők is ugyanazt a cumit szopják be, csak kicsit más, kamu kvlt, underground gúnyába öltöztetve. Nyilván semmi újszerű nem volt a dologban, viszont a blekkmetálban talán először alkalmazták sikerrel ezeket az elemeket. A tanultakat a későbbiekben temérdek más zenekar alkalmazta nagy sikerrel, elég, ha csupán a legendaépítést tökélyre fejlesztő Velvet Cacoon-t, a Gaahl-féle bulvárhírekre rágyúró Gorgoroth-ot, az újabban bugyuta internetes videóival figyelmet szerző Darkthrone-t, a jól kitalált Kvarfort-karaktert és viccesen gonosz színpadi elemeket alkalmazó Shiningot nézzük, mint eklatáns példát, de a Mayhem sem szégyellt saját magától tanulni, hiszen miután a malacfej közönségbe hajítása már inkább cikivé vált, mint izgalmassá, bátran mert a jelmezboltban kutakodni Tapsi Hapsi-, karácsonyfa-, múmia-, farkasember-, Hitler-, kalóz és egyéb jelmezek után.

eurojanosVizsgáljuk meg azonban, mi marad a produkció lecsupaszítása után, a templomégetések, a Dead-(ön)gyilkosság, az Euronymus-szurcsi, a Burzum-Vikernes rémtörténetek, a basszustémákért felelős személy rejtélyes kérdésköre - röhej, hogy ez érdekelhet bárkit is, de hát látjuk, hogy igen - és a többi elem nélkül, csupán a zenét tekintve. Ami elsőre feltűnik, az a förtelmes hangzás. Ráfogható ugyan, hogy egyéni, nyers, bunkó, gonosz, de minek, ha csupán üres szavak ezek, a valósághoz ugyanis nem sok közük van. A második érdekesség a Jan Axel Blomberg névre hallgató dobos meglehetős pontatlansága, mely nyilván a metál sajátossága, s amit úgy próbál ellensúlyozni, hogy tökéletesen feleslegesen túlbonyolított témákat játszik, a cinhangzást pedig némileg eltorzították, ugyanezen célból. Egyesek előszeretettel említik a gitárhanzás unikális karakterét, gonoszságát is, ami teljességgel érthetetlen, hiszen egy torzítópedál potmétereit addig csavargatni, míg a gitár a legszarabbul szól, nem nagy művészet.

A lemezen hallhatunk friss ritmusú epigrammát, vokális ihletésű természetzenét, élénk temperamentumú táncmuzsikát, melyet az elektromos gitár dallama kecses ugrásokkal fűszerez, s végül olyan tételt is, melyben a blekkmetálzenekari kíséret előterében felhangzó húros szóló szélesen kibontott hangszeres tántuszfirmuszként hat. A zenekar hangzása enyhén zilált benyomást kelt és a gitárszólista muzsikálását sem találom kellő mértékben kezdeményezőnek. Úgy tetszik, nem lép eléggé előtérbe, megmozdulásai gyakran olyan benyomást keltenek, mintha zenekari szólókat hallanánk. Szerencsére a második tétel inspiráltabb perceket hoz, a szólista itt már felszabadultabban formálja meg dallamait, s végül a variációs andantéjú, a műre jellemző derű fényét és a játékosság örömét is megcsillantja. mayhiÚgy látszik, Øystein Aarseth a teljes lemezt a vokális szekció ambíciózus énekesének kínálta fel jutalomjáték gyanánt. Attila Csihar ugyanis a befejező számot már nemcsak szólistaként, de zeneszerzői minőségében is jegyzi. A De Hysteriis a Hellhammer, a Bathory és társaik kitaposott ösvényén haladva egyszerű hangszerelésű szórakoztató zenét kínál, amelyben a zenekar puha hangzású gitárosainak előterében egytagú ének, károgás és hörgés muzsikál. Basszuson Kristian Vikernest hallhatjuk ebben a nem éppen nagy igényű, ám mindvégig könnyed és ízléstelen örömzenélésben, amelynek szilárd matériáját a megfelelő pontokon a kellő mennyiségű improvizáció rontja el.

Tinédzserek zenéje ez, nem vitás, azoké a kölyköké, akik ki akarnak tűnni valamiképp társaik közül, de intelligenciájuk kevésnek bizonyul ehhez, így azon zenékhez nyúlnak, melyet osztálytársaik közül senki sem ismer, vagy ha mégis, akkor keresnek Metal Archives-on egy véletlenszerűen kiválasztott, soha nem hallott bandát, minél kutyaütőbbek, annál jobb, hiszen ezáltal már eleve kizárható, hogy értelmes ember rajtuk kívül ráakadjon, s elhitetik magukkal, hogy a népszerűség és a minőség kizárólag fordítottan arányosak lehetnek. Gyermeteg felfogás ez. Nem szégyen bevallani, hogy szívesen hallgatja az ember akár Márk, akár Britney Spears dalait otthon, s mindennemű megfelelési kényszert levetkőzve képes élvezni a zenét.

Velük ellentétben viszont a Mayhem képtelen bármi újat felmutatni. Hangszerparkjuk például kimerül a dobban és a gitárokban, ami nem jelent egyebet, minthogy vagy híján vannak az ötleteknek vagy pedig olyan puhapöcsűek, hogy nem mernek változtatni. De jó, ha már gitár, miért pengetővel és az ujjaikkal szólaltatják meg a hangszert? Erre nincs jobb szó, mint az, hogy szánalmas! Mindegy is, ha tömören szeretném jellemezni a lemezt, azt mondanám, a blekkmetál szégyene.

 
süti beállítások módosítása