Eljött az ideje, hogy ajánljunk ötven nagyszerű albumot a tavalyi évből! „Hogyan, ötvenet? Mikor tavaly még hatvanra futotta?” – kérdezte soha senki. Persze idén is említhetnénk további rengeteget Enslaved-től Baronessen át Ahabig, amelyekbe érdemes belehallgatni. Nem sorolom aktuális anyagaikat a kedvenceim közé, de mindenképp minőséget képviselnek. Alább viszont ötven lemez, amelyek jelentős része kifejezetten ismeretlen, mégis annál ígéretesebbek, emlékezetesebbek. Sajnos rantottbus és 1 megint kimaradtak a jóból, de ha listáztak volna, feltehetőleg olyanokat említenek, mint a Taake, Kristin Hayter vagy a Nattehimmel. És milyen jól tették volna!
A korábbi év végi listák, amelyeket még lehet olvasni: 2022, 2020, 2019, 2018, 2017, 2016, 2015, 2014, 2013, 2012, 2011, 2010, 2009, 2008/1, 2008/2
1. Liturgy – 93696 – A kortárs zene egyik legkülönlegesebb, műfaji keretek közé nehezen besorolható csapata. Írhatnám, hogy elektronikus, írhatnám, hogy avantgarde, hogy noise, black, kísérleti, mindig csak a felszínt karcolgatnám. Amúgy több helyen egyszerűen csak black metalként emlegetik ezt az albumot, ahogy a korábbiakat is. Sűrű, nehezen szétszálazható, gyönyörű zene. Hallgatjuk, és széthasad tőle a fejünk – jó értelemben. Fogjuk még Haela Hunt-Hendrixet műfajteremtőként emlegetni.
2. Fågelle – Den svenska vreden – Bizonytalanul, dadogva építkezik, hogy aztán összeálljon belőle katarzis és katedrális. Az Ingenting rögtön megadja az alaphangot, már itt biztosra vehetjük, hogy rendkívüli lesz az egész. Aztán jön a Slavar, a megbabonázott hallgató pedig hiszi is, nem is, hogy egy frissen hallott dal lehet ennyire gyönyörű. Újra is kell hallgatni rögtön, az érzés pedig marad. Sokáig fogva tartja hallgatóját a Fågelle 2023-as albuma.
3. Anareta – Fear Not – A gyönyörű, egyben vérfagyasztó hegedűdallamok az A Forest Of Stars legjobb pillanatait juttatják eszünkbe. Erős komolyzenei hatások érződnek a lemezen, a New Orleans-i csapat egyben a SubRosa örökségét is képviseli. Hidegrázós hatású, maradandó lemez.
4. Maladie – For We Are the Plague – Acsarkodós avantgárd népszórakoztatás csellóval, orgonával és szaxofonnal.
5. Jute Gyte – Unus Mundus Patet – Elvetemült, zajos őrjöngés, mikrotonális elmebaj. Mintha egy megbolygatott méhkasba kerültünk volna, és miközben mind minket támadnak, saját sikolyainkat még egy miniatűr fülesen is hallgatnunk kellene. Ez veszélyes!
Beyond the Grasp of Light – Hell – Nincs benne sok csűrés-csavarás, csak káosz, tombolda és pusztulat. A leginkább blacknek besorolható album hossza is összesen huszonöt perc. Van, hogy épp ilyen direkt őrjöngésre van szüksége az embernek.
Blut Aus Nord – Disharmonium – Nahab – A szokásos Blut Aus Nord-féle pokoljárás. Démonikus, őrjítő. Diszharmonikus, hogyne. Tehát: igencsak kellemes.
Bolt Gun – The Tower – Az idegeinken ennyire sikeresen is ritkán táncol egy zenekar. Feszültségteremtésben mesteri post-zene, megspékelve egy kis jazzes nyugtalanítással.
Botanist – VIII: Selenotrope – A Botanist visszatérő szereplő listáinkon, a Selenotrope pedig méltó a korábbi ökoterrorista post-black anyagokhoz. Amennyire elvadult, annyira friss és felemelő még mindig az egész. Nem újítják meg igazán magukat, de erre az esetükben nincs is feltétlenül szükség.
Bríi – Último Ancestral Comum – Koszos, belemenős, mégis varázslatos, világűri hangulatokat hozó avantgárd finomság. Hogy születnek ilyenek a semmiből? A brazil projekt alig néhány éve létezik, de már méltó a világhírre.
Choir – Songs for a Tarnished World – Masszív pusztítás a bányamélyi éjsötétből. Fullasztóan sűrű, viszont látszik a fény az alagút mélyén.
Cicada The Burrower – Blight Witch Regalia – Hangulatilag összetett, dúsan használt szintivel összerakott triphopos-elektronikus avantgárd prüntyögés. Elkezdünk zeneként gondolni még a szirénára, a rendőrautó vijjogására és a jégcsapok csilingelésére is, ha ezt halljuk.
Code Orange – The Above – Rögtön az albumnyitó Never Far Apart slágerként kúszik a fülünkbe, Reba Meyers énekesnőt napestig tudnánk hallgatni. A nu metalos részek kevésbé emelik az album fényét, de összességében kellemesen groove-os lemez, hol altrock szépelgés, máskor metalcore nosztalgia, sokszínű és szórakoztató.
Dawn Ray’d – To Know the Light – Epikus sokféleség, egyszer nagyot éneklős, máskor farkasokkal táncolós. Vannak benne jóféle északi dallamok, black metalos futamok, a természet végtelenségét megidéző hegedűs részek. A Dawn Ray’d néhány évvel ezelőtti születésétől fogva méltó volt a figyelemre, így annál sajnálatosabb, hogy tavaly már fel is oszlottak. Mindenesetre harmadik, eddig utolsó albumukkal valóban a csúcson távoznak.
Dodheimsgard – Black Medium Current – Ahhoz képest, hogy az A Umbra Omegára tekintettünk nagy visszatérésként, a Black Medium Current megjelenéséig is eltelt közben nyolc év. Pontosan annyi, amennyi a Supervillain Outcast és a 2015-ös comeback között. És akkor még hozzátehetjük: az 1999-es 666 International és a 2007-es lemez között is ugyanennyi ment el. Ennyi azonosság után vajon az új lemez is lett annyira zseniális, mint az 1999-es meg a 2007-es? Ezt azért ennyi idő elteltével nem jelentenénk ki, de a legutóbbival felveszi a versenyt, vagy akár felül is múlja. Különösen az olyan dalokat hallva, mint a Tankespinnerens Smerte vagy az Interstellar Nexus. A Voyagerbe pedig egy kis Erik Satie-féle Gnossienne-utánérzés is jutott. Működik még a DHG-varázs.
Eartheater – Powders – Éteri énekesnős, gyönyörű, melankolikus album trip-hopos lüktetéssel. Külön jó pont jár a System Of a Down-féle Chop Suey belassult, lebegős feldolgozásáért.
Fattyú – Puszta – Hajdúsági művészkedő black, mi másra lett volna szükségünk? Ahhoz képest meglepően jó! Recipe Ferrum és Siculicidium rajongói jó eséllyel kedvelni fogják.
Fleshvessel – Yearning: Promethean Fates Sealed – Nagyszerű billentyűs futamokkal megbolondított, helyenként komolyzenésen fájdalmas-nyomasztó, máskor a Vízipók-csodapók játékos zenéjét idéző album. Rögtön az elején a Winter Came Early egy tízperces, számtalan színt és témát felvonultató csoda.
Fire-Toolz – I am upset because I see something that is not there – A tőlük megszokott prüntyögős őrület. Akik szeretik, mondjuk, a Pryapisme zenéjét, azok ezt is bírni fogják.
Hasard – Malivore – Helyenként kifejezetten gonosz, kaotikus post-black metal. Ha aláfestő zene lett volna egy Disney-rajzfilmben ahhoz, ahogy villámok csapkodnak a gonosz boszorkány kastélya körül, ma valószínűleg vagy egy szent lennék, vagy pszichopata.
Horrendous – Ontological Mysterium – Vad, gyors, egyszer zakatolós, máskor kísértetkastélyba röpítő progresszív death, olyasfajta, amire azt szokás mondani, hogy van benne kraft (erő, lendület, kakaó, kaukázusi kefír).
Isole – Anesidora – Lassan építkező, méltóságteljes epikus doom, ahogy az Isole-nál lenni szokott.
Kæry Ann – Songs of Grace and Ruin – belassult énekesnős mágia, az okkult doom legjobbjait juttatja eszünkbe. De Alexandra Drewchin hangja olykor még Berger Dalmáét (Esclin Syndo) is felidézheti. Elvarázsolt tánc a szakadék szélén.
Krallice – Porous Resonance Abyss – Lendületes, erőteljes zene a kozmikus szférákból, epikus futamokkal és synthwave-es veretéssel. Különös, elvont, varázslatokkal teli.
Night Verses – Every Sound Has a Color in the Valley of Night: Part 1 – Színes-szagos, tempós és gyönyörködtető technikázgatás. Ami tudjuk jól, önmagában sosem elég – kell, hogy a végeredmény annyira felismerhető legyen, annyira magával ragadja a hallgatót, mint a Night Verses tavalyi albuma esetében.
Omnerod – The Amensal Rise – Kaotikus őrjöngés-darálás, nem könnyű követni, de annál élvezetesebb elveszni ebben a forgószélben. Aztán a Spore-ral megmutatja, hogy képes lágyabb vizekre is evezni, és milyen jól áll neki az is! Még progresszív finomkodás is akad, de azért összességében itt az erő, a súly a lényeg. A The Progressive Subway szerint olyan, mintha Devin Townsendet ötvöznénk a Between The Buried And Me-vel, és van benne valami.
Onkos – Vascular Labyrinth – Az obskúrus avantgárd őrültségeket igyekeztem kimaxolni, az Onkos pedig ebben tökéletes partnerként szolgált. Vannak zenék, amiket hiába hallgatok tíz-húsz perce, egyszerűen fogalmam sincs, minek is nevezhetném az egészet. Ez a jazzes-hörgős-kísérletezgetős lemez pontosan ilyen. Még sok-sok ilyet!
Orme – Orme – Maratoni hosszúságú, őrjöngős noise-doom, a másfél órás pokoljáráshoz tényleg kitartónak kell lenni.
Oromet – Oromet – Lassan hömpölygő, sűrű, katartikus pillanatoktól és keleties motívumoktól sem óvakodó doom szépség. Ahogy ilyenkor illik, három tíz-húsz perces szerzeményből kerek egészet varázsolva.
Panopticon – The Rime of Memory – Kimerítő hosszúságú folkos atmoblack a műfaj egyik legjobbjaitól. A Panopticon a 2012-es Kentucky című albummal robbant igazán be, azóta pedig mindig ügyesen hozza a természet vadságát és végtelenségét megidéző búsongást és/vagy tombolást. Fagyos, lendületes és emberfelettien tiszta. A The Rime of Memory ott van a Panopticon legjobbjai között.
Peste Noire – Livre I – Antioche – Több részre osztva, EP-ként jöttek tavaly-idén az új anyagok, az Antioche 18 perce pedig elsőre soványkának is tűnt. Szükséges volt pár hallgatás, hogy az ember megadja magát ennek is – ahogy az összes korábbi zseniális lemeznek. Kellett ehhez a kislemezt záró Le bolossage intra-muros ünnepélyes harci láza is, kifejezetten kedvünk támad rögtön utána újrakezdeni az egészet. Minden korábbinál több akusztikus leállás, de akadnak itt is azért belemenős black részek és melankolikus-epikus fúvósok is. Ráadásul bár öt rövidebb tételből áll az anyag, ezek lényegében egybefolynak, egy nagy egészet tesznek ki. Élvezzük ki minden részletét, aztán jöhet a 2024-es Dieppe.
PJ Harvey – I Inside the Old Year Dying – Nyolc évvel az előző lemez után különösen kellett már egy új PJ Harvey-album, az énekesnőnek pedig megint sikerült erőset dobnia. Hol nyugtalanító, máskor elandalító, egyszer éteri, máskor székhez szegező, végig gyönyörködtető lemez.
Riverside – ID.Entity – A veterán lengyel prog rockerek friss albuma sem okoz csalódást. Rögtön az albumnyitó Friend Or Foe? hatalmas sláger – amikor már túl sok lenne a langymeleg, mindig jön egy bevadulós szegmens, kellemesen váltakoztatva ezeket. Big Tech és post-truth – aktualitásból sincs most hiány.
SnailgardN – Comfort in Collapse – Karcos modernkedés, simára csiszolt progos zúzás. Az új számok még dallamosabbak és egyben még keményebbek, mint bármikor korábban – süthetjük el esetükben a metálosok kedvenc közhelyét.
SWTKHMR – Tod Mit Uns – Eleketróval felpörgetett gyűlölködő black, a Peste Noire legszebb hagyományainak szellemiségében.
Tanith – Voyage – Helyenként erősen emlékeztet egyik holland kedvencemre, a Doolra, talán ezért is jön be annyira. Énekesnős slágeres zene okkult rockos vonásokkal, AOR-hatásokkal. Az olyan számok, mint az Olympus by Dawn, azonnal beeszik magukat a hallgató fejébe. A hetvenes-nyolcvanas évek rockzenéit kedvelők különösen szeretni fogják.
Tardigrade Inferno – Burn the Circus – Ilyen lenne a Diablo Swing Orchestra, ha még be is speedeznénk őket, plusz cirkuszi avantgárdba öntenénk az egészet. Let’s dance!
TDK – Nemesta – Bolgár előadó/zenekar valószínűleg ritkán szerepelt az itteni listákon, hát még bolgár nyelven tolt avantgárd post-black. A TDK zenéje kapcsán rögtön a cseh The Master’s Hammer ugrik be. Vannak is olyan jók, mint bohém társaik.
Teitan – In Oculus Abyss – Van valami fenséges ebben a zenében, miközben mégis csak mintha egy tornádó magjában zuhannánk folyamatosan. Erőteljes, komplex avantgárd mestermű.
The Canyon Observer – Figura – Szépen, kellemesen indul a szlovén csapat albuma, afféle jazzes finomkodással, majd beüt a zajos őrület. A szaxofon végül pokolbéli dallamot fúj, teljes a káosz, így válik ez a lemez tökéletessé. „Mintha a tangót próbálnák feltalálni a lánctalpak alól rögzítve”, fogalmazta meg a Metal Storm szerzője.
The Sound That Ends Creation – Exactly What You Thought, But Worse Than You Imagined – Hülyéskedős darálós mathcore technikás-kaotikus zenével és vicceskedő dalcímekkel. Ha az utóbbiakért különdíj járna, az olyanokért egyértelműen átvehetnék, mint a Rich People Paying Working Class People To Hate Poor People, a Tucker Carlson Loves M&M's vagy a Who Needs Healthcare When You Have Ballistic Missiles. A humorfaktorért még a túltolt komcsiság is megbocsátható nekik. Az említett tuckeres dalban még a Soros-terv is előkerül!
Thy Catafalque – Alföld – Ahogy beindult a koncertezés, úgy lett ez az album is sokkal direktebb, metálosabb – bár állítólag nem az előbbi kedvéért, Kátai most is jóval előre dolgozott. Bár én jobb szeretem az avantgárdabb TC-dalokat, de akadnak itt is bőven emlékezetes pillanatok. A súlyosabb-durvább dalok közül például a Veres Gáborral közös, emlékezetes refrénű Néma vermek. A színesítést szolgálók közül pedig kiemelhetőek például a címadó dal énekesnős részei vagy a Folyondár hegedűs futamai.
Trhä – Alëce idlhic – Nyolcszáz album évente, szépen csillogó post-black, rendkívül dús zene, virágos rétek és mezők? Csak nem a Violet Coldról van szó? Majdnem! A texasi Trhä szorosan az azeri előd nyomában jár, az olyan albumcímekkel mindenképp felvéve a versenyt, mint a Tálcunnana dëhajma tun dejl bënatsë abcul'han dlhenic ëlh inagat, jahadlhë adrhasha indauzglën nu dlhevusao ibajngra nava líeshtamhan ëf novejhan conetc danëctc qin, ëf tu dlhicadëtrhënna bë ablhundrhaba judjenan slhëtangrasë shidandlhamësë inqom. Azért ez a tavalyi Alëce idlhic nemcsak címében lett észszerűbb, de a zene is igen kellemes.
Trounce – The Seven Crowns – Mintha vennénk egy Dodheimsgard-jellegű vokált, de még annál is nehezebben befogadható zenét raknánk alá, a szokásos post-black sötétséget világvégi noise-doommal végképp veszetté téve.
Unfurl – Ascension – Szélvészgyors, aprítós post-black, leállás csak egy-egy pillanatra lehetséges, de akkor annál nyugtatóbb. Természetesen itt is a világűr végtelenségét feszegetik, mint annyian a műfajből.
Urfaust – Untergang – Egy Urfaust-megjelenés mindig eseményszámba megy, mindig rendkívüli albumok születnek. Az Untergang esetében talán a korábbiaknál is jobban igaz ez. Végtelenül tömény zene delíriumos állapotokhoz.
Venomous Echoes – Writhing Tomb Amongst the Stars – Brutalitásban, kegyetlenségben nehéz volt vele tavaly felvenni a versenyt. Közben színesítésként kozmikus távlatokat nyit, az összhatás így csak még kedvezőbb.
Victory Over the Sun – Dance You Monster To My Soft Song! – Technikás, nagyon eklektikus avantgárd metál, káosz és szürrealitás. Sokszor kell hallgatni, hogy az ember felfedezze minden ízét.
Vvon Dogma I – The Kvlt of Glitch – Van élet a nagyszerű avantgarde metal Unexpect után is. Ráadásul ennyire másféle! A Vvon Dogma I dalait elsőre szkeptikusan hallgattam, de a tavalyi album végül teljesen megnyert magának. Hiába a torzított ének, hiába a túlcsorduló elektronika, mégis beránt magával. Bűnös élvezet? Meglehet, de jó ez akkor is!
Wayfarer – American Gothic – A Tribulation-t is eszünkbe idézheti ez a fogós, hangulatos lemez, jól megfér benne a blackes dúlás és a southern-ízű borongás is.
