Végre újra több lista az Autodafén! Mi már nagyon vártuk, hogy így legyen, feltehetően olvasóink tömegei is. Ráadásul most akad olyan, amin látszólag kevesebb album van (41+kismillió), meg olyan is, amin látszólag több (72), így minden ízlést egyszerre elégíthetünk ki! Rég volt olyan listánk, amin kétszeresen örülhettünk új Ulvernek, így ennek is eljött végre az ideje. Találkozunk egy év múlva, addig is, ne felejtse senki: nincs olyan, hogy kiváló új zenékben szűkölködő év, csak olyan, aki nem hallgatott elegendő friss anyagot.
A további éves listák:
2023, 2022, 2021, 2020, 2019, 2018, 2017, 2016, 2015, 2014, 2013, 2012, 2011, 2010,
2009, 2008/1, 2008/2
rantottbus
1. Ulver – Liminal Animals – Ulver.
2. Stagnant Waters – Rifts – Tökéletes káosz, messze jobb, mint a Doedsmaghird.
3 Paysage D'Hiver – Die Berge – Elindítod és bő másfél óráig trappolsz a hóban egy erdős hegyoldalban, körbe-körbe.
4 Manes – Pathei Mathos EP – Manes.
5 Seefeel – Everything Squared EP – Ez amúgy nem tudom, micsoda, utána se kerestem, de ez a rideg elekro belém mart.
6. Lethe – Alienation – Könnyed, szelíd, és van benne egy Thy Catafalque-koppintás.
7. Doedsmaghird – Omniverse Consciousness – Amikor profi zenészek egyszer meghallgatták a DHG és Arcturus munkásságát, és ennyi alapján csináltak egy albumot.
8. Coffret de Bijoux - J'aeae cràiserais j'squa je n'aïe pluxe d'e vie,.,., perssonage n'ex sembleple s'enne préonccuxperale – Jajj, nekik van egy csomó kiadványuk 2024-ből, egy csajszi réved a világában, lo-fi, cuki.
9. Ignoble – Abjects / Afskyelige – Ez meg egy dal csupán, de milyen kompakt az egész.
10. Zeal & Ardor – Greif – Kellett egy tizedik lemez is, ami nem magyar. Amúgy az album utolsó dala tetszik a legjobban.
Külön világ:
Zságer Balázs – Aqua Obscura (nem tudom, de megfogott ez a vizes ambient)
Thy Catafalque – XII: A Gyönyörű Álmok Ezután Jönnek (a Babylont vélhetőleg én hallgattam meg tavaly a legtöbbször Kátain kívül)
Hazai blackmetal kiadványok:
Komor Romok – Ov Bones and Darkness
Bál – Nálam nagyobb
Morgh – Malum
Feketefagy – Káosz
Vrag – Rendületlenül
RÉM – Old Fuckin Skull
Aseroe – Transparencia
Haldokló Csillagok (hat album 2024-ben)
Ködfolt – Bridge to Nothingness
Hotakelve – Demo
Gormoth/ForevercoldID (kismillió dal és lemez 2024-ben)
Shum – Pulzáló dobok tisztítják meg az eget
Holt – Métely
Bardo – Fading Pathways
Hajnalpír – Through The Mist/Hajnalpír II.
Siculicidium – A halál tengely/Az elidegenedés melankóliája
Aak – Mycorrhiza
Holdlajtorja – Arcana et Tenebrae
Lidérc – Profán Mystérium
Svoid – Neptunian
Sear Bliss – Heavenly Down
Fattyú – Légzés
Haenesy – Furthest Reaches of Light (csak egy dal jelenleg)
Amiket tudtam, azokat összeszedtem egy listába, ha esetleg valakit érdekelne így utólag:
https://open.spotify.com/playlist/56JUgjaeCKQj7ODhBrqOYB?si=1cbf5d552dcc405b
Holden
1. Hail Spirit Noir – Fossil Gardens – A görög csapat a 2012-es, Pneuma című első album óta gyakorlatilag nem tud hibázni. Mestermű volt a soron következő négy lemezük, ahogy most a Fossil Gardens is. Azonnal felismerhető, mágikus erejű dalok, melyek úgy tudnak mindig meglepni, hogy közben nagyon is jellegzetes ízekkel bírnak. Rögtön a második, Curse You Entropia beránt itt is, hogy aztán kitartson a lemez végéig a magas színvonal. Progos-pszichedelikus black örvény, ahogy azt csak ők tudják.
2. Respire – Hiraeth – Kanadai agyeldobós post-minden, mely olyan szépen-boldogítón indul, hogy az ember zavarában nem is tudja hova tenni a dolgot. A Respire-re valóban illik az avantgárd jelző. Alig telik el két perc, már ezernyi mindent hallottunk, mégsem érezzük zavarosnak, inkább lélekemelő művészetnek. Trombita, hegedű, brácsa és harangjáték (igen, tényleg) mind egy csodálatos masszába olvadnak össze, és csak hallani akarjuk újra, újra és újra. A borító azonnal elmond mindent.
3. Julie Christmas – Ridiculous And Full Of Blood – Az énekesnő, aki míg lágyan dalolászik, mi közben már lelkesen készülünk arra, hogy mindjárt üvöltözni fog. Tombolj, Julie, tombolj! Aztán kiereszti a hangját, mi pedig miközben istennőként imádjuk, már lelkesedünk, hogy mindjárt gyermeki pajkossággal, hangjában dacos andalodással dalolászik. Dalolj, Julie, Dalolj! Cult Of Luna-féle Mariner, Made Out of Babies, Battle of Mice: bárhol is halljuk őt, mindig kiemelkedő dalok születnek. Ne hagyd abba, Julie!
4. Thy Catafalque – XII: A Gyönyörű Álmok Ezután Jönnek – Az utóbbi tíz év talán legjobb TC-albuma. Tökéletes összhangban vannak a súlyosabb részek és az avantgárd szokatlanságok, mindenféle kedves-bájos bejátszások. Női ének, férfi ének, Kátai Tamás-refrének! A Lydiához pedig egészen rendkívüli lett – el sem tudtam képzelni, hogy hasonló TC-dal szülessen, sőt, még tetsszen is! De vajon a Vakondot tényleg inspirálta a Knight Rider, és ha igen, mennyire? Talán már sosem tudjuk meg!
5. Doedsmaghird – Omniverse Consciousness – Ha csak ennyi változtatás kell egy igazi, hamisítatlan Dodheimsgard-lemezhez, úgy nagyon várjuk a következő években a mindenféle Demigods Hard-, Ah Dodgem Rids-, Dogma Reddish- és Ahmed do grids-projektek születését! Nem volt rossz persze a Black Medium Current meg az A Umbra Omega sem, de ennyi valódi DHG-őrület nem fért talán egyikbe sem. (Most nézem, az Aged Dish Dorm és a Did Edgar mosh? is remek nevek lennének.)
6. Öxxö Xööx – + – A hülye címek versenyében a hülye nevű Öxxö Xööx mindig dobogós volt, csak míg az első három albumot (Rëvëürt, Nämïdäë, Ÿ) leírhatatlanná tették kopipészt nélkül, a legújabbnál végre figyelembe vették a billentyűzetvalóságot Marseille-től Répáshutáig, Los Angelestől Nagybaracskáig. A dalcímek viszont most is a szokásos butaságok: Dïrïün(X), Däë(8) meg effélék. A zene is a jól ismert marháskodás, Igorrr- meg Corpo-Mente-rajongók várják is mindig a megjelenést, mint Burzum-pólós hülyegyerek a fekete karácsonyt. A projekt az Igorrr-koncertek ősember-cosplayes tagjához kötődik, mi pedig hálát adhatunk Laurent Lunoirnak, hogy 2024-ben sem hagyott fel a zenei mulattatással.
7. Siculicidium – Az elidegenedés melankóliája – Párhuzamosan jött ki a jóval direktebb, hagyományosabb A halál tengely albummal, így gyorsan ez az album is vált a Siculicidium Recipe Ferrumává, bebiztosítva magának a Fémforgács hangpróbájának utolsó helyét. Ebből is kitalálható, hogy remekműről van szó. Minden korábbinál filozofikusabb, egyben metáltalanabb Siculicidium-lemez – erre már tényleg senki nem fog villázni, előkerülnek viszont a meditációs szőnyegek és a félbuddhista félokosságok. Cselekvés, együttérzés, bölcsesség, lelassulás, önfegyelem, kivárás, lélegzés, elégedettség, hálaadás!
8. Frore 5 Four – Molmolti Volti – Kanadai instrumentális avantgárdkodás, abból is a nagyívűbb, gondosan felépített mesterműfajta. Klasszikus zenei és filmzenés hatások, kompakt szerzemények. Ahhoz képest, hogy az első lemezük 2020-ban jelent meg, a harmadikra kifejezetten magasra jutottak. Nehéz dalokat kiemelni, de rögtön a második, Dunvo Fahtus című például egészen csodálatos. Nem véletlenül ajánlja egy kritika velük együtt a Pensées Nocturnes-t: van annyira színpadias jellegű, cirkuszi zenebona. A francia zenekarral szemben viszont itt a tagokról nem nagyon találni semmilyen információt.
9. Lethe – Alienation – Elsőre különösnek tűnő projekt az, amiben egy volt Eluveitie-tag, Anna Murphy, és a Manesből megismert Tor-Helge Skei zenél együtt, és a Lethétől persze nem is ezek bizarr zenei egyesülését érdemes várni. Hosszú évekig takaréklángra kapcsoltak, hogy aztán az Alienationnel úgy térjenek vissza, ahogy kell. Képzeljünk magunk elé ulveres sötét elektronikát és hangulati telítettséget egy lefojtottan borongó, a ködbe vesző emlékeket sirató énekesnővel, és már meg is érkeztünk a Lethe visszatérő, hátborzongatóan szép albumához.
10. Ulver – Liminal Animals – Az ember időnként elfelejti, hogy az Ulver nemcsak örök klasszikus, de itt van és sorra hozza ki új, rendkívüli munkáit. Aztán megjelenik egy ilyen lemez, és úgy örülünk neki, mint a sors kivételes ajándékának. Ha már utóbbiként nem köszönthettük egy ideje a beígért magyar koncertet, becsüljük meg ezt az albumot még jobban. Főleg, hogy a Scary Muzak sem volt rossz, de a Liminal Animals egyelőre abszolút felülmúlja nálam. Aztán majd csak meglesz egyszer a 2020-ról 2021-ről 2022-re halasztott, majd végképp törölt buli is. Egy idei – 2011 utáni második – Fekete Zaj-jelenés mondjuk remek lenne. Legyen! Addig meg énekeljük csak önfeledten, hogy „spirit of the sky, spirit of the Earth”.
Ætheria Conscientia – The Blossoming – Az énekesnős részek esetenként a Chenille-t (a.k.a. öOoOoOoOoOo) idézik (tényleg, mi van mostanság Aurélie Raidronnal?), máskor a jóféle post-black szélvészről hirtelen szaxofonos-szintis gyönyörködtetésre vált az egész. (A Haesperadh című dal valóban csodálatos lett!) Jó irányokba tapogatózik az Ætheria Conscientia, friss albumuk tele is van nagyszerű, emlékezetes részekkel. Egyben bennük van, hogy egy következő lemezük ennél is feljebb lépjen, és tízpontos műalkotásként képezzen maradandó értéket.
Akhlys – House of the Black Geminus – Kellemesen gonosz örvénylés, horrorisztikus black veszedelem. A lemez rögtön a leghosszabb dallal indul, de amikor véget ér, csak azt érezzük, hogy hallgattuk volna még ezt. Tökéletes precizitással egybepakolt őrület, üresjárattól tartanunk felesleges. Sister Silence, Brother Sleep!
Alcest – Les Chants de L’Aurore – Végre egy nem is túl finomkodós, nem is túl súlyos, inkább jellegzetesen alcestes lemez. Sok ponton a klasszikussá vált bemutatkozó Souvenirs d’un autre monde-ot idézi, máskor a szintén tökéletes Écailles de lune-t – a legjobb hivatkozási pontok! Végre megint az összes dal a helyén van, megjegyezhető, izgalmas mind (főleg a Komorebi, a L’Envol és a Flamme Jumelle), a végére pedig egy csodálatos Apollinaire-feldolgozás is jut. A L’Adieu mind franciául, mind Vas István magyar fordításában, Búcsúként rendkívüli erejű vers. Illik is ehhez az albumhoz.
Amyl and the Sniffers – Cartoon Darkness – Énekesnős punk ugra-bugra vadulás, korábban is jó volt, most is az. Miközben pedig előszeretettel nyújtogatja nyelvét, tüskéktől nincs miért tartanunk – az Amyl and the Sniffers zenéjére azonnal felvesszük a ritmust, említsük csak a Big Dreams vagy a Jerkin című slágereket, esetleg a Bailing On Me-t, annak szemérmetlenül direkt fütyülős jókedvével. De ha egyszer működik!
Andrew Huang & Undulae – Labyrinth – Kanadai Youtube-influenszer, aki a kétezertízes évek eleje óta ontja magából a jórészt elektronikus lemezeket. Ez a második kollab lemez, ezúttal a nála jóval inkább háttérben mozgó Brendan Rinconnal (Undulae). Megérte a közös munka, a tavalyi év egyik legjobb tánczenés techno produkcióját hozták össze.
Angelwings Marmalade – As The Motherboard Watched Back – A lista legőrültebb lemezei között mindenképp dobogós helyet foglal el, ha nem egyenesen első ez az összevissza marháskodás, zajos keszekusza vérkeringés-serkentés. Nyilván van, akinek már blöff az egész, de aki direkt keresi a minél több műfajból összetákolt szörnyeket, az imádni fogja ezt is.
Árstíðir Lífsins – Aldrlok – Alapvetően nincs a kedvenceim között az ilyen kántálós, ráolvasós pogánykodás, az izlandi szövegekkel dolgozó, Batushka-jellegtől sem mentes éjsötét-sűrű Árstíðir Lífsins viszont mindig megfogott, és igaz ez a négy év után érkező új albumra is.
Biesy – Golem – A lengyel blackerek amúgy is szeretik a határfeszegetést, de a Batushka és társai semmik ahhoz képest, amit a Biesy – ezen az albumon is – előad. A Golem metálos füllel egész befogadhatóan indul, aztán viszont szerencsére elszabadul a kísérletezgetés. A címadó dal felére így madárcsicsergős csilingelésre váltunk, majd jön szélvésztempó, tömény hangorkán és éles hangon visítozás. A Fuck No I Split énekesnős bolondériája különösen közel áll a szívemhez. Csak bírjuk bogozgatni a hallottakat.
Blood Incantation – Absolute Elsewhere – Egész eddig azt hittem, hogy ez a denveri csapat amolyan régisulis brutal death-ben utazik. Meg is lepett, amikor év végén hirtelen mindenhol azt találtam, hogy jelen albumról írnak szuperlatívuszokban. A hájpnak természetesen sosem tudok ellenállni, most is kíváncsian indítottam el a lemezt. Úgy is indult, ahogy vártam, majd egyszeriben átváltott valami különös űrrockra, benne hetvenes évekbeli proggal, elektronikával meg minden egyéb őrülettel. Ellenőriznem is kellett, hogy pontosan mit hallgatok, majd mikor rájöttem, hogy nincs itt semmi félreértés, akkor indult be megint a death pusztítás. Zavaromat a korábbi lemezek visszahallgatásával palástoltam, így rájöhettem, hogy a kísérletezgetést nem ma kezdték. A 2022-es Timewave Zero ambientes holdutazásához képest pedig a mostani lemez még nem is annyira elrugaszkodott. Mindenesetre valóban egészen rendkívüli. Utólag listára tenném azt is, az újat nemkülönben. Piramidális!
Borknagar – Fall – Öt évvel a zseniális True North után itt a Fall, mely ha utol tán nem is éri, így is hozza a Borknagartól megszokott magas színvonalat. (Bár én valamiért fejben mindig keverem őket a Solefalddal, és meglepődök, amikor az aktuális Borknagartól nem valami elborult avantgárdkodást kapok. De mikor lesz végre új Solefald?) Epikus himnuszok, hatalmas vokáltémák, katartikus kifutások – minden van itt, amiért a norvég csapatot szeretni szoktuk.
Bríi – Camaradagem Póstuma – Brazil atmoblack alapból, de inkább chill, ambient, meg lélekkavaró billentyűs utaztatás. Caio Lemos (Serafim) nagyon ért hozzá, hogyan repítsen vissza a gyerekkorba, hogyan építsen hangulatot és találjon a hallgató elevenébe. Aki más dolgaira is kíváncsi, hallgasson bele a Kaatayra, a Vauruvã vagy a Bakt anyagaiba.
Buñuel – Mansuetude – Zajos kísérleti kakofónia, csak kapkodjuk a fejünket. A Bleatben felbukkan a Converge-énekes Jacob Bannon is, akad itt csellótól szaxofonig minden, a Fixerben ráadásul magyar származású énekesnővel, Megan Osztrositscsal, akiről nemrég a Telex is írt. (Sikerült egyben többször is elírni a nevét Osztoritsra – shame!)
Chat Pile – Cool World – Alig öt éve alakult meg a Chat Pile, ez csupán a második nagylemez, de máris meghódították a metal undergroundot. Nem véletlenül: a Cool World olyan, az extrémitás határait kereső, vad és tüskés monstrum, amely azonnal porrá zúz minden kétséget a csapat eredetiségét illetően. Közben nem félnek a noise-sludge nyomasztás mellé dallamos énekkel kábítani sem – ellentéteiben erős, izgalmas anyag a Cool World.
Colin Stetson – The love it took to leave you – Colin Stetson szaxofonművész, aki olyan filmekhez írt már zenét, mint a 12 év rabszolgaság, az Örökség vagy A menü. Egyébként fő hangszerén kívül játszik klarinéton, basszusklarinéton, kürtön, furulyán és kornetten is. Mindez viszont csak puszta felsorolás: amikor tavalyi szólólemeze első dala elindul, akkor egyszeriben nem hallunk mást, csak a természet rendkívüli hangjait, madarak dalát és az esőerdő mélyéről érkező lüktetést.
Dëgénéréscence – كاديمية القمر الكيميائي – A Metal-Archives black metalnak tudja be őket, a Bandcamp-oldaluk DSBM-et emleget, így a gyanútlan hallgatót váratlanul is érheti a nyitó Lasirena69 jéghideg elektronikus veretése. Aztán szintén ez folytatódik a teljes albumon. A francia Dëgénéréscence kapcsán olyan honfitársainak érdekes zenei egyvelege juthat eszünkbe, mint mondjuk a Créatures-é, de a Gonemage vagy a Haze Of Summer szintén beugrottak. (Noha különböző műfajokat ölelnek fel, de hasonlóan formabontó módon.) A tavalyi év egyik legkellemesebb prüntyögős őrjöngését a Dëgénéréscence szolgáltatta.
Dola – Tabernakulum – Lengyel black metal, mely avantgárdba oltott nyerseségével, számcímeivel, erős kelet-európai jellegével a cseh Master’s Hammert juttathatja eszünkbe. Annyi mágia, igaz, még nincs itt, viszont a hét éve alakult Dola is már hatásosan száll alá a pokolba, hogy onnan ne csak a rémületet és gonoszságot, de a túlvilág igézetét is ránk szabadítsa. Az Oszust című dal különösen őrült, tehát zseniális. A záró A światłem jest gniew pedig az album elvontabb vonulatát erősíti – érdemes lenne errefelé jobban elmozdulniuk, akad itt még kiaknázandó terület bőven.
Doodseskader – Year Two – Az év egyik nagy felfedezése számomra. Felidézi bennem az Author&Punisher ipari pusztítását, ahogy a Gnaw Their Tongues gonoszságát vagy olyanok legveszettebb pillanatait, mint az Oathbreaker. Közben divatosabb egyveleg ez itt, hiphopos köpködés váltja a post-hardcore/noise őrjöngést, majd egy-egy monoton kántálás rakja fel a marcipánt a tortára. Rögtön a nyitó Pastel Prison tökéletes, a záró People Have Poisoned My Mind To A Point Where I Can No Longer Function szintén. Meg a köztük lévő hét szám is.
Elbow – Audio Vertigo – Az elmúlt lassan harminc évet végigrobotolta az Elbow, jó kis albumokat is hoztak ki, de az Audio Vertigo hamar egyértelművé tette, hogy ott a helye a brit csapat legjobbjai között. Hatalmas fúvós pillanatok, filmzenés hatások, szívet tépő nagyot éneklések vannak itt – artpopos művészkedés és indie-s gyönyörködtetés, ahogy kell.
English Teacher – This Could Be Texas – Kifejezetten kellemes, elringató, közben mégis nagyon disszonáns és felkavaró lemez: a This Could Be Texas hemzseg az ellentmondásoktól, ezért is lehet ilyen izgalmas, megragadó erejű.
Eva Can't – Emisferi – Nagyot éneklős dallamos olasz prog metal, mely meglepő módon másfél évtizede még technikás death-ként indult. Legalábbis addig gondoljuk meglepőnek, amíg el nem jutunk a harmadik, durvulósabb számig, az ARCA-ig. Mindenesetre az Emisferit hallgatva nagyon is jó irányba fejlődött a zenekar. Érdemes lenne a tiszta vokál mellett is kitartaniuk egy teljes albumon át. Több mint egyórás a lemez, de elhallgatná még az ember utána is egy darabig.
Five the Hierophant – Apeiron – Brit jazzes avantgárd instru post-black – már ennyiből is sejthető, hogy hangulatos album az Apeiron. 2014 óta léteznek, ez pedig a harmadik nagylemezük, tehát megfontoltan haladnak előre, mostanra pedig le is szerződtek a minőségi produkciókban utazó Agonia Recordshoz. Hangszerorgiával van itt is dolgunk: a szaxofon rögtön megalapoz az egésznek, majd jönnek olyanok, mint a cimbalom, a gong, a güiró, a tablá, a citera, a síp és a templomi harangok. Igen, a templomi harangok.
Flagman – Tastes Incredible – Vicceskedő zajos avantgárd Floridából. Amennyire meghökkentő lehet a borító, annyira jelzi is előre, hogy mit fogunk kapni. Volt, aki a Bandcampen úgy fogalmazott, hogy ilyen, amikor a Primus, a System of a Down meg Mike Patton egy csónakban eveznek. Mindehhez inkább az elmebaj felől közelítsünk, meg azért a Flagman tagjai egyelőre nem is akkora zsenik, mint az említettek, de jó úton haladnak.
Fontaines D.C. – Romance – Az elmúlt évtizedben nagyot futott ez az ír altrock/post-punk csapat, teljes joggal: korábbi listánkon ott volt a Skinty Fia, és a 2024-es album is mindenféle üresjárat nélkül ontja az azonnal oldódó slágereket. Első hallásra a füledbe mászik, majd hetekig nem vered ki a fejedből. Júniusban Budapesten is lehet majd a zenéjükre önfeledten táncolni. (A Starburstert, hogy csak egy példát mondjak, nem is lehet nem végigpörögni.)
Glassing – From the Other Side of the Mirror – Bandcamp-oldalukon hivatkoznak a Revolver róluk szóló cikkére, melyben a post metal, a doom, a black és a post-hardcore jelzőkkel is illetik őket. Ez alapján lehetne a zenéjük akármi, de szerencsére a Glassingnak inkább egyénisége, mint műfajokat összekutyuló boszorkánykonyhája van. A leginkább talán a post-black lenne pontos à la Deafheaven. Az austini csapat utol ugyan (még) nem éri san franciscói társát, de erős versenyzőnek bizonyul: ügyesen összerakott, fájdalmas kitörésekkel és érzelmi utaztatással tarkított lemez lett a tavalyi.
Godspeed You! Black Emperor – No Title as of 13 February 2024 28,340 Dead – A kanadai drone csapat albumai és dalai jellemzően lassan indulnak be, finoman hömpölyögnek, már-már elaltatják a hallgató minden gyanúját, hogy aztán váratlan és annál csodálatosabb katarzisba forduljon az egész. Az új lemezen is ez történik: rögtön a második dal, a Baby’s in a Thundercloud lelket kavaró magasságokig emelkedik. A 13 perces szám végén azt is érezzük: hallgattuk volna még tovább. De máris jön a következő, hasonló felépítésű szerzemény, a Raindrops Cast In Lead. És megint a csoda. Ahogy a GY!BE tavalyi budapesti koncertje is rendkívüli élményt jelentett.
Gonemage – Spell Piercings – Chiptune black acsarkodás Dallasból. Kifejezetten sűrűn jönnek a lemezek, de az ilyesmiből akármennyit elhallgatna az ember. Ahogy Garry Brents másik projektje, a sajnos már jobblétre szenderült Cara Neir is kiváló albumokkal ajándékozta meg a világot. A Gonemage előbbi feloszlása óta nagyobb sebességre kapcsolt, a Spell Piercingsnek pedig nemcsak ereje vagy szórakoztató faktora, de kétségkívül húzása is van. Nemcsak a retró Prince of Persia mellé ajánlott (de azért ahhoz is).
Hawkwind – Stories From Time and Space – Öregember nem vénember! Na meg ki dolgozott olyan intenzív fáradhatatlansággal a zenekarok közül az elmúlt lassan hatvan évben, mint a brit Hawkwind? Mások ilyenkor szoktak visszatérni harminc év hallgatás után, és kihozni néhány tök érdektelen, de mindenki által jóindulatúan körüllelkesedett számot. Nem úgy Dave Brock, aki még mindig pontosan tudja, mi fán terem borongás, jövővárás és persze a space rock.
High Parasite – Forever Burn – Elsőre azt hittem, az új My Dying Bride-ot fogom feltenni a listára, de hiába, nem tudtam az A Mortal Bindingot korrekt MDB-sorlemeznél jobbra hallgatni. A High Parasite meg elsőre nem teljesítette be azt a várakozást, amit a projektről való értesülés és a lemez meghallgatása közti pár percben hirtelen éreztem. De aztán újra futtattam párszor, már semmit nem várva, és így rögtön megadtam magam a dallamos Paradise Lost-éveket megidéző, régi goth nagyszerűséget és kortárs dark popot egyesítő kiadványnak. Na meg Aaron Stainthorpe hangjának, persze.
Holdlajtorja – Arcana et Tenebrae – Néhány éve alakult zalai black, amelynek rögtön a bemutatkozó nagylemeze az erdélyi Sun&Moon Recordsnál jött ki. Joggal, mert amit itt hallunk, az máris vérprofi. Ami szintén nem csoda, hisz a tagoknak volt idejük a Vorkutában megedződni. Kiváló album, tele friss erővel, lendülettel és természeti hangulatokkal.
James – Yummi – Már a Shadow of a Giant miatt megérdemelné a listára kerülést, de az 1982-ben alakult brit indie rock zenekar 18. (!) nagylemeze számos más finomságot is tartogat még. Kellemes kórusok, szívhez szóló dallamok, mifene.
Kingcrow – Hopium – Az olasz prog metal erős zenekarokkal bír, a Kingcrow is egy közülük, a csapat Hopium című lemeze pedig már a Season of Mistnél jött ki, olyanokhoz is eljuttatva a hírüket, akik korábban nem találkoztak velük. Megérdemelten: a Hopium tényleg eddigi, nem is rövid munkásságuk egyik kiemelkedő pontja. Tele szívvel, lendülettel, és úgy egyáltalán: fogós slágerekkel. Amiért szerethetjük a progot – hangszeres hömpölygés, nagyot éneklős utaztatás –, azért szerethetjük a Hopiumot is.
La Fin De La Société Telle Que Nous La Connaissons – Melancolia – A cselló megint mindent visz! A társadalom, ahogy ismerjük, a végéhez közelíthet, de ha ilyen lemezek jutnak mellé, akkor olyan nagyon azért nem fogjuk sajnálni magunkat. Klasszikus zenés hangulattal átitatott alternative metal Franciaországból.
Mabe Fratti – Sentir Que No Sabes – A guatemalai csellista-énekesnő fél évtizede tűnt fel a színen, eddigi legjobb éve pedig feltehetően a tavalyi volt. A Sentir Que No Sabes-t a Guardian szerzője is a hét lemezévé nevezte ki, de a zenei sajtó egészénél jól szerepelt a dream pop és jazz határvidékén mozgó, játékos, nyugis és rendkívüli szépségű zene.
Madder Mortem – Old Eyes, New Heart – Régóta tartott már a Madder Mortem-ínség, így hat év után akkor is élmény új lemezt hallani tőlük, ha túl sokat nem változtattak a recepten, és ez lehetne valamelyik régebbi lemezük ugyanúgy. De hát ami ilyen jól működik, minek is átformálni? Progresszív zajongás plusz boszorkányos énekesnős belekiabálás a világba, egyenesen Norvégiából.
Manes – Pathei Mathos EP – Ha Manes-lemez, hát készülhetünk arra, hogy fogalmunk sincs, mire készüljünk. M. Hellemnek köszönhetően ezúttal énekesnős, belassult mágiára. (Rögtön kíváncsi is lettem projektje, a Martyra kiadványaira.) Rövidke kis EP-nek tűnik, pedig a Be All End All album is csak két dalnyival volt hosszabb – és ez a négy szám is kiad egy kerek egészet. Szépet, teljeset.
Oranssi Pazuzu – Muuntautuja – A zseni átlát a káoszon – olvashattuk a régi garfieldos poszteren, melyen a narancssárga macska egy rendetlen szoba közepén vigyorog. Nem vagyok Jordan Peterson, hogy az Oranssi-tagok gyerekszobájában pakolásszak, mindenesetre hogy zsenik, ahhoz nem fér kétség. Kijön a finnektől egy új album, azt zavartan-izgatottan csócsáljuk négy évig, aztán mire felocsúdunk, már itt is a következő. Becsüljük meg magunkat!
Orgone – Pleroma – Lágy női énekkel, klasszikus zenei beütéssel indul ez az album, de már a technical death metal besorolás alapján sejtjük, hogy hiába sír a hegedű, hiába borul lángba a láthatár, nem marad ez annyiban. A harmadik, Valley of the Locust című dalnál be is indul az egész, de szerencsére nem veszti színeit, klarinéttól brácsáig, csellótól fujaráig és vibrafonig akad itt minden. Így az album már arra is jó, hogy végre megtudjuk, mik is ezek pontosan. Akkor a legjobb az egész, amikor egyetlen masszaszerű őrületbe olvadnak a hangok, de az énekesnős részek is mind gyönyörűek.
Peste Noire – Livre II – Dieppe – Kétszámos EP, de valójában beillene egy önálló stúdiólemeznek a maga közel félórás hosszával. Épp ellentéte az előző kislemeznek, ahol öt szám tett ki 19 percet. A kettő együtt meg egy bőséges nagylemezt – mégis önkéntelenül érezzük, mintha a 2021-es Le retour des pastoureaux óta nem jött volna ki újabb nagylemez. (Pedig az is csak 35 perces volt.) Nyilván a friss dalok minőségére sem lehet panasz – csak épp megy tovább a szokásos Famine-féle kísérletezgetés. Hosszú, mesélős dalok, amik lassan, rekedtesen indulnak be, de aztán egyre jobban bevadulnak, átgázolnak rajtunk. A második, címadó dal pedig nem mellőzi a PN-nek mindig jól álló lírai mélységeket sem.
Planes Mistaken For Stars – Do You Still Love Me? – Három éves késéssel kihozott lemez ez Gared O'Donnell zenekarvezető halála és a csapat (időleges? végleges?) feloszlása után. Egyben az első friss anyag tőlük 2016 óta. (Azt ígérik, lesz még több, miután frontemberük annyi kiadatlan anyagot hagyott hátra.) Ráadásul nem is csak O’Donnell emlékének adóznak benne: a nyitó Matthew Is Dead a 2017-ben elhunyt alapító gitárost, Matt Bellingert idézi meg. Hátborzongató, ahogy Gared énekli, „Matthew is dead and we all think we're next”, majd végül a világba is üvölti fájdalmát. A kétezres évek közepi post-hardcore/emo felpörgés fontos zenekara tehát belesűrített ebbe az albumba mindent önmagából, így lett ez egy erős, sűrű és fájdalmas tanúságtétel.
Ponte Del Diavolo – Fire Blades From The Tomb – Énekesnős doomster mágia. A Red as the sex… lalalázása külön tíz pontos, de az egész lemez hallgattatja magát.
Psychonaut 4 – ...Of Mourning – A konfliktusos grúz mindennapok is hatással lehettek a zenekarra, ezúttal egy kizárólag grúz szövegű album született. Ami ráadásul nehezebben is adja magát, mint a korábbi, azonnal oldódó slágerekkel dúsított lemezek. Ez nem jelenti viszont, hogy az ...Of Mourning alacsonyabb színvonalú lenne, csupán időt kell adni neki a kibontakozásra. Nem ezeket a számokat fogjuk üvölteni a koncerteken (bár a Fiqrebi Mtsukhrisát csak azért nem, mert nem tudunk grúzul), de otthoni hallgatáshoz tökéletes DSBM dalok ezek.
Rope Sect – Enstrangement – Milán Péter kedvencei a mi kedvenceink is! Szépségesen mélabús goth rock, rögtön az album elején fülbemászó slágerességgel ránt be, és tesz kíváncsivá a teljes addigi munkásságra. A záró Rope of the mundane love-ban pedig még a nagyszerű King Dude-ot is halljuk. A titokzatos német csapat első nagylemeze (Personae Ingratae) 2017-ben jött ki, azóta pedig szerencsére csak még jobbak lettek.
Scarcity – The Promise of Rain – Disszonáns elmebaj New Yorkból a Krallice és a Pyrrhon tagjaitól. Megvan az az idegesítő helyzet, amikor a vonaton már percek óta záródnak az ajtók, megy a folyamatos sípolás, és csak nem akar véget érni? Na, hallgassunk a másik fülünkön párhuzamosan black metalt, és meg is kapjuk a Scarcity új albumát!
Shum – Pulzáló dobok tisztítják meg az eget – Az év nagy magyar meglepetése ez az album, pedig hát Varsás Gábor zenekara/projektje sok éve ontja magából a lemezeket. A kollaborációk és a különleges dal- és lemezcímek nagy barátja adott már ki közös anyagot a Quetzal Tiradóval, Kazegyakusatsuval vagy dMH-val: a Shummal együtt egy egész világot fedezhet fel magának az ember. Nem mintha korábban ne szerettem volna az ipari hangulatú különlegességeket, vagy ne hallgattam volna rongyosra, mondjuk, A Párttól a Rákországot. Mégis újra és újra le tud nyűgözni ez a punkos-zajos-doomos industrial dalköltészet, melyben még keleties hangulatok és szaxofonszőtte lázálmok is bőven elférnek, és nem furcsán hatnak, inkább tovább színesítik az egészet. Antikapitalista érzelmektől fűtött, világgá kiáltott fájdalom, egyben olyan csodálatos dalszövegek, mint ez itt: „forgó palota / csendes helyen kiadó / nemdohányzó diáklánynak / felújítás: az előző kaucióból / kisállat nem hozható // kettő férfi nem költözhet / F64.00”.
Slift – Ilion – Francia progos-stoneres építkezés, nagyívű album, amelyben kellemesen el lehet veszni, világát hosszan bogozgatni. Azok közé tartoznak, akiket KEXP-es bemutatkozásuk tett világszerte ismertté – a Slift hangszeres virtuózai bizonyíthattak, és bizonyítottak is. Csak így tovább!
Sólstafir – Hin Helga Kvöl – Belegondolni is furcsa, hogy már 10 éve volt a Sólstafir alapító dobosának eltávolítása körüli botrány. Azóta ez már a harmadik sorlemezük, és nem mondhatni, hogy megtörte volna őket az ügy. (Katla-album viszont már öt éve nem jött, annak épp itt lenne az ideje.) A Hin helga kvöl ott folytatja, ahol az Endless Twilight of Codependent Love letette a fonalat – jelentsen bármit is ez. Az izlandi csapat közben egyre inkább visszafogja magát: alig merészkednek hét perc fölé, sőt, már három-négy perces számokba is be tudják sűríteni minden világfájdalmukat. Jó ez nekünk vagy sem? Mindenesetre a setlistre legalább még több dal felfér majd!
Spectral Voice – Sparagmos – Nem véletlenül hozza ki a Metal-Archives hasonló zenekarok közül első helyen a Disembowelment nevű ausztrál death/doom klasszikust. A Sparagmos zenéje tisztelgés is az underground körökben istenített csapat előtt. Ugyanaz a hat lábbal a föld alatt a pokol bugyrait kutató, dögszagú borzongatás, ugyanaz a halálhörgés, siralom. Közben meg a zene emelkedettsége mégis más szférákat hoz be – még ha csak a temetői gyászhangulatát is. A Blood Incantation tagjai kiélhették végre újra egy adott műfaj iránti elkötelezettségüket – sokáig emésztgethetjük még a végeredményt.
St Vincent – All Born Screaming – Hell Is Near, szól rögtön a nyitódal címe, miközben Anne Erin Clark énekesnő éterien borzongat, a csillagokat leénekli az égről. Aztán könnyedebb vizekre is evez, de erejéből mit sem veszít. Kate Bushtól és David Bowie-tól is sokat tanult a 42 éves, pályája talán csúcsán lévő Clark – az All Born Screaming tökéletesre csiszolt ékkő, valóban mestermű.
Stagnant Waters – Rifts – Szarvasdémonos borítóval nem készülhet rossz album, de a Stagnant Waters még felül is múlja a várakozásokat ezzel a sűrű sötét industrial black megőrüléssel. Ahol a Fleurety neve elhangzik, ott a helyem, amit pedig a Fleurety-rajongók a zenében keresnek, itt megtalálják.
Tantric Bile – Cursed Conception – A Don’t Let The Goblin Rape Your Baby dalcím, azt hiszem, tökéletesen leír mindent. Mindig várok az olyan albumokra, amelyeket az elején én is rögtön leállíthatok, hogy mégis mi ez a beteg visítozás-csörömpölés? Aztán annál lelkesebben indíthatom újra a lejátszást. Harsh noise/goregrind/free jazz/avantgárd rettenet Kaliforniából. A lemezborítók szintén megérnek egy misét (vagy egy ördögűzést), a Seminal Baptism és a Baka után a Cursed Conception-é is kellőképp démoni lett.
The Black Keys – Ohio Players – Életérzés, nosztalgia, fojtott szexualitás – már az emblematikus borító megragadja a figyelmet. Az ezredforduló ohiói indie felfedezettjei pedig, akik a kétezertízes évek elején élték fénykorukat, bizonyítják, hogy ma is van még bennük bőven kraft. Az elmúlt lemezeik közül talán ez a legjobb, az olyan dalaikat pedig, mint a Don’t Let Me Go vagy a Beautiful People, azonnal megjegyezzük és már dúdoljuk is.
The Blinders – Beholder – Eoghan Clifford gitáros távozása után a zenekar is bejelentette tevékenysége szüneteltetését. Azért még kihozták a Beholdert, és micsoda (időleges?) végszó ez: rögtön a nyitó Ceremony, majd a Brakelights katartikus pillanatokat tartogat, és az album további része sem marad el színvonalban. Nehezen bekategorizálható new wave/altrock/post-punk energiabomba ez, de a legjobb fajtából való. Remélhetőleg nem végleg múlt időben fogalmazva.
The Body, Dis Fig – Orchards of a Futile Heaven – A The Body-nak jellemzőbben az önálló albumait szoktam hallgatni (No One Deserves Happiness, I Have Fought Against It, but I Can't Any Longer), de a tavalyi év sokat méltatott produkciója nem véletlenül ez a Dis Figgel közös kollab lett. A szokásos jóféle noise, karcos és pokoli, andalító és torokmetszett. A címadó dal pedig egyértelmű csúcspont.
The Lemon Twigs – A Dream Is All We Know – A D’Addario testvérpár friss lemezének inspirációi közt joggal emelték ki a Beatles-t és a Beach Boys-t, leginkább ilyenek ugranak be, I Get Around, When I Grow Up (To Be A Man), Here Comes The Sun, más hasonlók. Az egyébként fantasztikus They Don't Know How To Fall In Place retró klipjével meg a Monkees világára játszanak rá szórakoztatóan. De a Lemon Twigs nem lenne olyan jó, ha mindezt nem teljesen friss töltettel, a kétezertízes évek közepén jöttek energiájával és zenei újraértelmezésével hozná.
The Libertines – All Quiet On The Eastern Esplanade – Pete Doherty zenekara nem kapkodta el a dolgokat, negyedszázadon belül ez a negyedik stúdióalbum. Ráadásul most is mintha csak egy jó öreg lemezüket írták volna meg, bevonja valami jó értelemben vett patina, állandóság. Post-punk revival, sorolja be őket a Wikipedia, és valóban! (Biztos, hogy a Night of the Hunter valami új szám, és nem egy régi klasszikus? Átvernek, nagyon gyanúsak!)
The Reytons – Ballad Of a Bystander – Az elmúlt években befutott pörgős brit garázsrock. Nagyon érzik a lendületet, gyorsan is alkotnak – bő két év alatt három nagylemezt hoztak ki. A Ballad of a Bystander az eddigi legenergikusabb, Market Street és Let Me Breathe című dalai simán elmennek rádióban és plázában – közérthető, azonnal ható, közben nagyon is minőségi.
The The – Ensoulment – Matt Johnson legendás brit zenekara több mint negyvenöt éve létezik már, de friss stúdiólemezzel a 2000-es NakedSelf óta nem jelentkezett. Abszolút megérte a várakozás: az Ensoulment mintha csak egy napjainkban bemutatkozó zenekar albuma lenne. Egyszerre hagyománytisztelő és nagyon friss, slágeres és albumközpontú. A Some Days I Drink My Coffee by the Grave of William Blake nem csak címével nyűgöz le, de rögtön az elején be is ránt kétkedőt és régi rajongót egyaránt. Instant klasszikus.
Trabant – Trabant – Végre, ugye. Sőt: VÉGRE. De nemcsak papíron, hanem mindenhogyan. Ki hitte volna, hogy a Ragaszthatatlan szív vagy az Itt van, pedig senki se hívta jók lesznek egy 2024-es „év lemezei” listára is? De érhetik meglepetések még a bennfenteseket is: a Kígyó, a Balettcipőben vagy a Kész az Egész ugyancsak hipnotikus erejű dalok. Sorsunkat a rozsda marja, mi mégis a végtelenbe táncolunk!
Trelldom – ...By The Shadows… – A norvég csapat tizenhét évig nem jelentkezett új albummal, a tavalyit viszont már a Prophecy hozta ki. Mindez rögtön garanciát is ígér a kiválóságra. Keleties ízekkel fűszerezett, vad és erőteljes avantgárd black, benne a végítélet harsonáival, máskor Tribulation/Ghost-jellegű kísérteties hangulatokkal. Nagyívű, valóban izgalmas visszatérés a Trelldomé.
Uncle Acid & the Deadbeats – Nell’ Ora Blu – Hat év szünet után itt a brit pszichedelikus/stoner füstölgőgyújtogatók friss lemeze. Régi suli, kortalan rockborongás. Lidérceseket lázálmodni sosem volt még ilyen felemelő.
Watch My Dying – Egyenes kerülő – Volt ugyan negyedik lemez, ha több részletben is, és csepegtettek időnként önálló dalokat. De hát mégis csak az a helyzet, hogy utoljára 2009-ben, a Moebius kikerülésekor kiálthattunk fel: végre egy új WMD-nagylemez! Hiába A nagy számok törvénye, ha a nagy számok törvénye hozza az eseményszámot. De méltó visszatérés is ez, az Egyenes kerülő egy ereje teljében lévő zenekart mutat. Miközben ezt a lemezt odatehetjük a kétezres évek klasszikusai mellé, aközben nagyon is mai, tökéletesen rezonál a korszellemmel. A Fényérzékeny dalszövegei végigkísérték kamaszkoromat, a borzongásba most már a nosztalgia fájdalma is vegyül, olyanoknál különösen, mint a Háttal álmodó vagy a 9 kapu. Az Egyenes kerülő így a továbblépés megnyugvását is adja – „Most már élesben történik minden / Megvág néha, de tartom, később / Könnyebb lesz egy másik szinten”. Hátha lesz még könnyű.
Zeal & Ardor – Greif – Zeal & Ardor-album nem indult még olyan könnyed-vidám témával, mint a Greif. De várjunk csak: most virágos tavaszi réten hallunk a távolból gyerekkórust, vagy a pokolban mérik ki ránk büntetésünket? Manuel Gagneux nemigen tud hibázni: sokan egylemezes csodára számítottak, de 2016 óta kiszámíthatóan készülnek a kiváló lemezek, és már Magyarországon is bizonyított többször a produkció. Ráadásul képes volt arra is, amit nem hittek volna a zenekart a Batushka és a Ghost mellé behelyezők: a Z&A többször is meg tudott újulni, feszegetni eleve bizonytalan határait, újabb utakat bejárni, újabb hangulatokat zenébe sűríteni. Már rég nem annyi az egész, hogy haha, de bizarr egymás mellé rakva a blues és a black metal. Az új albumon is akad minden elektronikus prüntyögéstől rapes szóköpködésen át lassú-középtempós alternative balladákig.
